92. A NAGY SZÉLHÁMOS

A nagyság - nagyság… Néró is nagy volt. Cézár is az. A nagyság kiválóság. Kiválóbb szélhámos milliók sorsát nem intézte még Széll Kálmánnál…

Õkegyelmessége valószínûleg nem lesz abban a helyzetben, hogy ezt a bókunkat nyugtáz­hassa. Neki Budapesten megvannak a maga lapjai. Azokat sem kell elolvasnia, hiszen azok diktandóra dolgoznak. Bizonyosan méltóságán alulinak tartja hát õkegyelmessége a mi elismerõ szavaink meghallását. Egy vidéki lap, melyet nem a miniszterelnöki sajtóirodában szerkesztenek, mely az idõk feketére fordultával is a régi liberalizmushoz, a világossághoz s õszinteséghez hû maradt, egy lap, mely a bihari és nagyváradi tradíciókhoz hû, radikális liberalizmusnak hódoló intelligens közönség lapja - mint kerüljön õkegyelmessége asztalára?… Más volna, ha a „tiszta” választásokról zengnõnk, zengedeznõnk nyalogató himnuszt. Okvet­lenül „kivonatolnának” ám minket a sajtóirodában, s õkegyelmessége demimond lelkében örvendezve pakolna le bennünket a Szokoly Tamás üdvözlõ sürgönye mellé.

Nem vagyunk nagyravágyók, s nem akarunk a Szokoly Tamás sürgönyével újra találkozni.

Mi is, mint õkegyelmességének egy jeles társa, a szerény ibolyához óhajtunk hasonlítani. Meghallja-e a mi bókunkat, vagy sem Széll Kálmán úr, szerény ibolyához méltóan, nem nagyon bánjuk.

Eddig sem bántuk. Mióta a hatalomhoz juttatta ennek a szerencsétlen országnak a rossz végzete, ezt az egyet nem sajnáltuk soha. Mi betöltöttük kötelességünket. Ez a kötelesség éles szemet kívánt, mi mindjárt azt ismertük föl benne, aki most a bókot kapta tõlünk. Ez a kötelesség õrködést kívánt s kíméletlen kritikát, mi hû õrizõk voltunk s õszinték mindig.

De mégis, most mégis csak észrevesz bennünket a kegyelmes nagy szélhámos.

Az a kis különös incidens történt, hogy egy bécsi világlap, amelynek a hangja a Burgig elhallatszik, sõt egy kicsit tovább is, olyanformán találta meglátni a dolgokat, mint ahogyan a Nagyváradi Napló látta, s - könyvtárnyi kötete a tanú rá - hirdette kezdettõl fogva. Hogy is hangzik az a két veszedelmes passzus?

Tisza bukása után is hatalom volt, majdnem úgy, mint Bismarck Németországban. Minden utána következõ kormány nagyra becsülte támogatását, és félt attól, hogy ellenfele legyen. Ama számos válságban, amely miniszterelnöksége után a szabadelvû párt uralmát veszélyez­tette, mindig az õ tanácsa volt az, amelyet követtek, és amely a pártnak megmutatta ama utakat, amelyeken megbízhatatlan politikai jongleurök merényletei elõl elvonulhatott; az egyház-politikai törvényjavaslatokért folytatott nehéz harcok idején pedig a szabadelvûség fõhadiszállását ott ütötte fel, ahol az öreg generális táborozott.

Közel áll az a feltevés, hogy a kormány is benne volt a játékban, mert Tisza Széll Kálmánnak kényelmetlen. Tisza a nemzeti pártnak a szabadelvû párt ölébe való felvételével sohase barátkozott meg teljesen. Úgy szerepelt, mint a szabadelvû pártban forrongó elégedetlenség központja, az összeférhetetlenségi törvénynek nyíltan elleneszegült, és legutóbbi program­beszédében élesen kikelt gróf Károlyi és ennek agrárprogramja ellen, habár a kormány ebben a programban nem talált alapot arra, hogy a Károlyi-csoport támogatásáról lemondjon.

Így van ez kegyelmes szélhámos! A nagy szemfényvesztõ-boszorkánykonyhába most magasabb helyrõl is beláttak. És bár jezsuita módon zokog a klerikális vizeken hajózó magyar sajtó leghivatalosabbja, az agrárius tábor büszkén hirdeti:

- Széll elveszítette a Tiszákat, s a Tiszák örökségét harminc agrárius veszi át…

A szennyes áradatot föltartóztatni nem lehet. A hazugság és sötétség úrrá lett ebben az országban. A nagy szélhámos pedig balerina-szökésekkel lejt a ledöntött szabadelvûség romjai körül, a nyalogató himnuszok zenéje mellett, s olyan kecsesen, ahogy csak Sarkady kisasszony tudta volna járni a balettet…

A nagyság - nagyság… A hazugságnak, szemfényfesztésnek, kokottpolitikának nagyobb mestere még Széll Kálmánnál nem volt.

De meglássa mindenki, hogy be fogja csapni megbízóit is. Mert a nagy szélhámos befejezte már a misszióját, mely az volt, hogy ezt az országot a klerikalizmus számára megdolgozza… Elvégezte zseniálisan, de közben úgy megszerette a nagy kokottok életét, hogy most már nincs kedve távozni.

Mert ha ez az ember tudna egyszer becsületesen õszinte lenni, így szólna:

- Most már jöhet utánam akár az inkvizíció is. Elvesztettem, becsaptam egy pártot és egy országot. Plaudite! Most már mehetek...

...Ekkor talán magához térne a félrevezetett ezrek kisebb fele, s lehetne arra gondolni, hogy mentsük meg, ami megmenthetõ.

Nagyváradi Napló 1901. október 6.

A. E.