|
Az
olcsó kis moralisták megint elemükben voltak. Nekiálltak kivégezni egy
asszonyt, a szegény Schladerernét…
Mit
vétett ez asszony nekik? Mit vétett önmagának, családjának, a kedves
társadalomnak?… Semmit, de semmit. Kettévágta a bonyodalmát az õ legsajátabb,
keserves, hosszú élet-drámájának. Kettévágta akkor, mikor a kést végre
fölajánlotta neki az õ szomorú végzete. Ez a kés nem kés volt, hanem revolver. És Schladererné kezében nyomta
a revolvert egy idegen úrnak, kit úgy
hívtak: Schladerer… Ez történt…
De
mi az olcsó kis moralistákról szóltunk, akik sohasem voltak kicsinyebbek, mint
most. Ezek a kis moralisták elfelejtettek mindent. Elfelejtették, hogy ma már a
legkonzervatívabb s legtunyább agyvelõ is mer a fölött kételkedni, hogy ha egy
férfiúi és egy asszonyi lényt házastársaknak nyilvánít az anyakönyvvezetõ, s -
legyünk meg nem botránkoztatók - megáld a vallás szolgája - hát okvetlenül házasság történt-e?
Az
olcsó kis moralisták azt is elfeledték, hogy élt és él és írt egy nagy, õsz
különélõ ott fent az északi ködben, s e különélõ óriásnak van a többek között
egy igen népszerû asszonya, kit Nórának hívnak, s kit immár a kültelkeken is ismernek…
Schladererné
odaadta harmatos, erõs, álmokkal bevirágzott ifjúságát egy úrnak, ki jól
öltözött, s palotát rendezett be. És Schladererné még annyira sem volt még sem
a férjéé, mint Nóra õnagysága, aki voltaképpen szeleburdi kis nõ… Értsék meg
önök, kis moralisták: Schladererné már
Nietzschénél tartott!… Schopenhaueren már régen túladott!… És Schladerer
ugyanekkor a nem tudom hányadik kasszabetörést csinálta, s röhögte asszonyát,
ki olyan „eszelõs”, hogyha már széttaposták mirtusz-koszorú virágaival a
lelkét… És Schladererné több joggal mondhatta, hogy „én én vagyok”, mint ötvenhárom Magda
leányasszony…
Már
ekkor Schladerer régen meghalt. Egyszer csak nyílik a szalon, s egy hitványan
reszketõ, sápadt férfi így zavarja meg a Nietzsche-eszmék légyottját a pihenõ
szép asszonyi koponyában:
-
Elvesztünk! Becstelenek lettünk, mert én
loptam és raboltam… A világ mit mond most már?
Hát
nem természetes, hogy az übermenschi tetõ felé szálló lelket gúnyos megvetõ
érzés szállja meg, és Schladererné így szólt:
-
Most már ideje, hogy hagyjon magamra végleg, barátságos idegen. Fogja: itt a
revolver. Végezze el nevetséges kis afférját a világgal.
Mi
közöm nekem bármelyikükhöz is?
Hát
így történt…
Nagyváradi Napló
1901. október 27.
(ae.)
|