|
Ha
kell, statisztikával bizonyítjuk be, hogy a valódi s bevált újságírók közül
kisebb percent kerül a tisztesség csõdjébe, mint - csak példának okáért - a
grófok, bárók, bankigazgatók és egyebek közül. Tudunk zseniális, munkás,
tisztelt, jól fizetett bankigazgatókról, hamisítatlan kékvérû, gyönyörûen
lovagló, hidegvérûen kártyázó mágnás urakról, kik összegázoltak minden állami
és társadalmi büntetõ kódexet, de újságíróról, zseniális, munkás, igazi újságíróról nem hallottunk ilyet…
Bosszankodjunk
vagy nevessünk-e azokon a naiv újságírókon, kik kázust csinálnak egy-egy
álújságíró leleplezésébõl. Bosszankodjunk vagy nevessünk-e azokon a
nagyképûeken, akik ilyen esetekbõl fogják magukat, s a sajtó védelmére kelnek!…
Szélhámosok,
iparlovagok új metódusáról van itt egyszerûen szó. Az élet e teljesen hazárd
játékosai sem mindig egyformán játszanak. Tessék csak a magyar társadalom ilyen
alakjaira visszatekinteni. A negyvennyolcas idõk elõtt s még késõbb is lengyel emigráns-nak volt leghasznosabb
lenni. Világos után a Petõfiek és az üldözött hazafiak
sokasodtak meg. A lázasan, amerikaiasan fölpezsdült magyar élet aztán elsöpörte
az ilyen olcsójános szélhámosokat. Jöttek az álbárók, az ál-tartalékos
tisztek, az álföldbirtokosok stb.
stb. Közben megnõtt a magyar hírlapírás, tekintélyek lettek a szerkesztõk, s ma
már az iparlovagok jórésze sajtóban utazik, mint ahogy elõdeik báróságban,
földesuraságban, tartalékos-tisztségben, üldözött hazafiságban, vagy
lengyelségben utaztak.
De
mi közünk nekünk ehhhez? A földbirtokosok nem szégyellték volt magukat, mert
egy szédelgõ földbirtokosként szerepelt. A hazafias lengyel liga sem tartott
tiltakozó meetinget, mikor egy-egy lézengõ ritter állengyelségét kamatoztatta.
Miért kelljen nekünk és csak nekünk védekeznünk a hírlapírás parazitái
ellen. A szélhámosokat leleplezzük a lapjainkban: akár áltrónkövetelõk, akár
jogosak, akár micsodák, mindenrendû, rangú és fajtájú szélhámost, szó sincs
róla: legtöbb örömmel az ál-újságírót. De a többi a rendõrség dolga minden jogállamban és a - társadalomé. A rendõrség
köteles megmenteni a társadalmat minden veszedelmes alaktól. A társadalomnak
pedig kötelessége igazságosnak lenni s mert kiderül, hogy egyik Karagyorgyevics
ezüstkanalat lopott, azért ne vesse meg szegény Edwárd angol királyt.
A
hírlapírás mestersége különben is ma már természeténél fogva olyan, hogy belõle
generalizálni mindennemû mesterségnél kevésbé lehet. Hiszen ma már mindenki ír
hírlapba. Rosario Buffolino, olasz briganti joggal viselheti az újságíró címet,
mert kicsiny éleményeirõl a lapoknak rendes tudósításokat küldött. De joggal
viselheti Oszkar svéd király is, mert õ is ír újságba.
De
viszont van egy nagy intelligenciájú sereg, mely ihletét állandóan a szellemi,
nyilvános munkának szenteli hittel, buzgalommal a prófécia és apostolság
váltakozó mértékével és lelkesedéssel. Ezek ama hivatásos, amaz igazi újságírók, kikrõl legfentebb szóltunk, akik
közül Magyarországon ritkán botlik egy is, s akiknek semmi okuk nincs
szégyenkezniök, ha mindjárt ötvenezer szédelgõ is használja az újságíró címet.
Amaz
az újságírónak pedig, aki a Máthé- vagy a Szilágyi-kázusok miatt eldicsekszik
avval, hogy néha kedve volna eltagadni újságíró-voltát, e sorok írója röviden
így válaszol:
-
Vannak emberek és bábok, intelligensek és figurák, derekak és hitványak. A
mesterségüket és kenyerüket egészen olcsóbbrendû körülmények határozzák és
döntik el. A miniszternek sem lehet az állásával dicsekednie, a szerkesztõnek
sem. Én csak X. Y. vagyok. Ember vagy báb, intelligens vagy hülye, derék vagy
hitvány. Az újságíró mesterségemtõl sem jogcímet, sem ellenkezést, semmit sem
kérek. De már aztán, ha mégis az újságíró voltommal volna valakinek baja,
állnék elébe!… Tollal és ököllel!…
Nagyváradi Napló
1901. november 14.
(ae.)
|