133. SZTRÁJK HÚSZ FILLÉRÉRT

Százötven nagyváradi proletár munkás ember tegnap reggel sztrájkba kezdett.

Nagyon komoly oka lehetett ama százötven embernek, hogy a munkások legkétségbeesettebb védekezési módjához nyúlt. Mert a sztrájk a legkétségbeesettebb védõ eszköze a munkásnak. Magyarországon pedig egyetlen eszköze is. Kislelkûek voltunk s vagyunk a proletár-nép ezreivel szemben. A mi munkás-törvényeink nem sokkal érnek többet a semminél.

De ott hagytuk el, hogy nagy oka lehetett ama százötven embernek, hogy sztrájkba kezdett. Nagyváradon most éppenséggel nem sok szükség van munkáskezekre. Az új városház helyén most végzett romboló munka sem olyan sürgõs, hogy a vállalkozónak rettegnie kelljen a sztrájktól. A bérviszonyok másutt még gyöngébbek, mint nálunk. A munkásszükséglet másutt még jelentéktelenebb ez idõszakban, mint nálunk. A zord idõ pedig beállt. Budapesten jó napok óta csak az irgalom kenyere táplálja a nyomorgók nagyon sok százát.

Mi lehetett hát a nagyváradi sztrájkolóknak az õ szörnyû okuk?… Húsz fillér… És ne tessék nevetni - tisztelt jól öltözött s meleg ebédet evett uram, ez a húsz fillér igazán szörnyû ok… Mert mi is a munkások dilemmája? Az, hogy ötven vagy hatvan, vagy legjobb esetben hetven krajcár mellett - nyomorogjanak. És az a legszomorúbb az egész dologban, hogy a munká­soknak voltaképpen örülniök kellene, hogy ennyi bérért is munkát kapnak, s még szomorúbb, hogy a tegnapi sztrájkban a munkásoknak - az adott viszonyokat tekintetbe véve - igazuk sincs.

Mi beismerjük, hogy szörnyûség téli, zord napokban ötven-hatvan krajcárért, egész nap nehéz, kínos munkát robotolni. De ezt sem a tegnapi százötven sztrájkoló, sem mi megváltoztatni nem tudjuk. És ha ennyi bérre is ötszörte több munkás akad, mint amennyire szükség van, s ha a bérviszonyok ebben az országban ilyenek, ha nem nyomorúságosabbak, Rimanóczyéktól sem lehet követelni, hogy õk oldják meg a proletariátus kérdését, melyen állandóan töri fejét a világ minden gondolkozója.

Hogy a munkás-pária el van keseredve, s ilyenkor a legkisebb izgató szó is mámoros, bosszúra szomjas dühbe hozza, megértjük. De igazságot tenni azért mégsem lehet az ilyen dolgokban. Legkevésbé tehet igazságot a tekintetes rendõrség, melynek már ókorbéli elõdjei arról voltak híresek, hogy a lármát hallották, a harcot látták, de egyebet nem. A gyomorra, a vérre, a szívre, arra nem gondoltak.

Az igazság a régi és mindig csak az, hogy igenis az államnak a kötelessége, hogy mindenki dolgozhasson, s munkája után mindenki megélhessen.

A Rimanóczyak minden humanus voltuk dacára sem végezhetik el ezt az állam helyett.

Százötven ember napi húsz fillérért magát s családját kiteszi az elpusztulásnak, a trónbeszéd pedig nyolc szóban emlékezik meg a szociális tennivalókról. Ilyenformán nemsokára nem lesz harc a vállalkozók és munkások között. Egyformán koldusok lesznek!

Nagyváradi Napló 1901. november 26.