|
Veress Jankó jogásznyelven: jó pipa.
Passziói, szokásai mind olyanok, amelyek méltók a századvég élni tudó és akaró
gyermekéhez. Elvből gyűlöli a napvilágot, de ha alkonyatkor kigyúlnak
a gázlámpák, Jankó is kibúvik elegáns garzonlakásából.
Dicséretére legyen mondva: ő elég
tudni vágyó fiatal. Érdeklődik, hogy mi történt a hosszú, közönséges
napon, amelyet ő átszundikált, s amelyen nem érdemes csak amolyan teológus
alakoknak fenn lenni, kik úgyis falura mennek papnak, ott pedig csak
disznótorok alkalmával szokás éjszakázni.
Természetes, hogy ilyen elvekkel és
életrenddel a pénzügyi dolgok és állapotok nagyon összekuszálódnak.
Jankó is folyton pillanatnyi pénzzavarban
szenved, s amennyiben a mellényzsebe nem órakirakat, a zálogház, ez a
páratlanul üdvös intézmény sem segíthet már rajta.
A reménytelenség egy kínos órájában Jankó
barátunk filozofálni kezdett.
Hogy e filozófia pesszimisztikus irányú
lett, az a fenti vázlatos előzményekből szinte tudható.
Hatvan átlumpolt éjszaka, amely hatvan
krajcárt sem hagyott a zsebben, Epikurból is Schopenhauert csinált volna.
Lassan-lassan rájött, hogy az élet
hiábavalóság, nem érdemes tovább robotolni.
Aztán meg hát élt ő már eleget.
Miért tovább? Talán hogy éjszaka is
aludjon? Vagy éppen csak éjszaka aludjon?
Nemes keblének minden dobbanása
tiltakozott a jövő ilyen metamorfózisa ellen.
Nem és százszor nem, inkább ezerszer
lőpor és golyó!
Elhatározása annyival inkább erős
lett, mert hitelezői mind jobban-jobban zaklatták.
Szerdán… akkor vége lesz mindennek. Egy
durranás, és meg fog szabadulni ettõl a nyomorult hitelezõs világtól…
És Jankó nem is titkolta ezt a szándékát.
Sõt egyik barátját felkérte búcsúbeszéd tartására.
Szerdán, tehát szerdán… De történt valami.
A hitelezõk fülébe ment a hír, kik egy emberként rohanták meg Jankót.
Csak túl lenne már a szerdai napon, akkor
ugyan sirathatnák az ördöngös hiénák.
De így nem volt menekvés. A hitelezõk
megválasztott szónoka ünnepélyesen felszólította, hogy méltóztassék tovább
élni.
- Sajnálom, barátaim, nekem meg kell
halnom, de hajlandó vagyok önökkel szemben lojális lenni. Én meghalok -
folytatta tovább saját és hitelezõi zokogása között -, de önökrõl nem
feledkezem meg.
Így jutottak azután a következõ
manifesztumhoz:
Apámhoz!
Kérem azon utolsó óhajom teljesíteni, hogy
X. Y. úrnak ennyi és ennyi (10-40 frt) adósságom halálom után kifizettessék!
Veress Jankó
A hitelezõk megtörve, de mégis
megnyugtatva távoztak…
Másnap Jankó 50 frt rendkívüli zsebpénzt
kapott az édesapjától. Ez kedden történt, a végzetes szerdai nap elõtt. De a
szerdai nap nem lett végzetes. Jankó ismét a régi bohém Jankó lett, kinek az a
szerencséje, hogy becsapott hitelezõivel nem találkozhatik - szokása lévén néki
éjszaka fenn lenni, s a nyomorult nappalt átaludni.
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. november 8.
Bandi
|