|
Karácsony.
A legendák szent ünnepe, amely a legszebb, a legdicsõbb valamennyi közt.
Karácsony… e szónál millió szív dobban össze, s millió ajkról hangzik fel a
hála, a zsolozsma a nagy mindenség Urához, aki beváltá az ígéretet, s Megváltót
adott a bûnös emberiségnek. Ünnepet ül az egész keresztyén világ. Ünnepel a
szegény és gazdag egyaránt. Igen, a szegény
ember… Valamikor, régen mennyire más volt e kép. Odakünn a fagyos, hideg
szél süvölt, kísértetiesen rázva a szegény hajlékok rozzant ablakfáit. A vastag
hólepel mint fehér szemfedõ messze úgy terül el beborítva mindent fagyos
leplével. Mindent, ameddig a szem lát. Mintha minden élet megszûnt volna, oly
némaság mindenütt. Csak a szél süvölt könyörtelen, irgalmatlanul. …Szegényes,
kicsi szoba. Az ablakok papírral vannak beragasztva, a kis pléhkályhában régen
kiégett az utolsó hasáb fa. A családfõ az asztalnál ül, könyökére támasztva a
fejét… Gondolkozik. Vajon mire gondol - a béke
ünnepén? - Mit eszünk holnap! - tör ki a sóhajtás keblébõl. …Holnap… s azután!
Íme az egyik karácsony. Ez most a jelen…
Mintha megváltozott volna a természet rendje, napfényes idõ, tavaszi lég, s
csak az éneklõ madárnak danája hiányzik, hogy valóban elhitesse velünk a tavaszt. Ünnepel az egész világ - a szegény ember is. És a szegény ember
öröme, békéje kétszeres. A télnek, fagynak nyoma sincs, és a hideg, a kegyetlen
hideg nem emésztette fel még utolsó filléreit. Még egy kis karácsonyfára is
telik, s az apróság ujjong, örült a krisztkindlinek, amely gondoskodik a szegény gyerekekrõl is. Karácsony van… A
szegények karácsonya!…
Nagyváradi Napló
1901. december 25.
|