162. SZEMERE ÉS A KERÜLETE

A bécsi zsokéklub szerencsés nyerõjérõl, a „nem boldog a magyar” hírhedt szárnyra­bocsájtójáról, sok szó esett mostanában a szép haza minden tájékán. De sehol annyit nem beszéltek Szemerérõl, mint a kerületében, ahol majdnem olyan népszerû, mint a nevérõl hívott asztaltársaság ifjai között.

Szemere Miklós a tasnádi kerület képviselõje. Az úgynevezett agrárius-szabadelvû képviselõk csoportjába tartozik, ami majdnem természetes, de az már kevésbé mulattathatta õt, hogy kénytelen egy másik csoporthoz is tartozni: a képviselõ urak ama szintén tekintélyes csoportjához, mely annyi dolgot és gondot ad most a - kúriának. Mert hát a tasnádi kerület képviselõje Szemere Miklós de genere Huba (degenerált Huba, - mondja a másik, a miskolci Szemere morózus csúfolódással) peticionált honatya.

Úgy történt a dolog, hogy nagy zavarban voltak a tasnádvidéki derék választópolgárok. Egy jelöltjük volt. Kossuth-párti birtokos ember, aki a maga vagyonát maga szerezte. Nehezen adogatta ki hát a bankókat a jelölt. Meg aztán egy jelölttel nem is lehet igazándi választást csinálni.

- Nem boldog a magyar - vélték a jobb idõkhöz szokott kortesek, s ez az elégikus konstatálása a helyzetnek eszükbe juttatta a Szemerét…

Na, hát errõl a választásról most is úgy beszélnek Tasnád vidékén, mint valami mesébe illõ szép álomról. A csaholyi oláh kész megesküdni rá, hogy a domnu Szemere voltaképpen a királynak a kulcsárja, s õ felsége rábízta, míg a választás tart, a kulcsokat. Nem kell rosszat gondolni: a választás tiszta volt. A szavazatáért nem kapott pénzt senki. Az egészen más dolog, hogy az ötven krajcáros bankettek, melyeket önkéntes aláírásokkal csináltak, olyan fényesek voltak, hogy a pezsgõ patakokban folyt, s a vendéglõs olyan élhetetlen, hogy még ezt az ötven krajcárt sem vasalta be senkin. Azt meg nem lehetett megtiltani, hogy mikor a cigány maga háromszáz forintot kap, egy büszke választópolgár ne adhassa el húsz-harminc rongyos forintért a maga napraforgómagját vagy köleskásáját, ami ezelõtt két évvel termett, s egy éve már elfogyott. Egyébként is nagyon ügyeltek a törvényes formákra. Egyik fõkortes leánya nyugodtan fogadhatott el harminc krajcár értékû cukorkát, s nem tartozott észrevenni, hogy a cukorkásdoboz testvérek között is megér hatszáz forintot. Komoly szakértõk és beavatottak szerint Szemerének nyolcvanezer forintjába került a tasnádi mandátum, pedig egy szavazatot sem vásároltak meg. Mennyibe kerülhetett volna, hogyha nincs meg a tiszta választásokat biztosító törvény?!

No, de Szemere úgy gondolkozott, mikor különvonattal s magyarruhás ifjúival bevonult a kis érmelléki fészekbe, hogy megmutatja, hogy igazi magyar úr akkor is úr marad, mikor a zsokéklub játékasztalaitól s a gyeptõl leereszkedik a közéleti szereplés posványába.

Lássa az egész világ, hogy nem boldog a magyar, s „magasabb közéleti erkölcstan”, „keresztény alapokra fektetés” és Szemere de genere Huba kell neki.

A Kossuth-párti atyafi egy darabig licitált a napraforgómagra, s a köleskására, de nem bírta a szorítást. Hat lóhosszal hasalt el, s okosabbat nem tehetvén - peticionált.

Szemere e közben honmentõ akciójához látott, s kétmilliócskát szerzett saját õsi magyar személyének és így nemzetének.

Egy munkatársunk, aki most Tasnád vidékén idõzik, azt írja, hogy Szemere nyeresége felfordult világot csinált a kerületben. A kisebbség vissza készül vonni minden petíciót. Viszont a Szemere pártja azt szeretné, hogy a képviselõ be se várja a kúria döntését, hanem úri büszkeséggel mondjon le mandátumáról s lépjen fel újra. Õk majd megmutatják, hogy újra Szemere gyõz. Úgy titokban pedig azon töprengenek a Szemere-kortesek, hogy mennyit lehetne abból a bizonyos kétmillió koronából hazafias, jobban mondva alkotmányos célokra fordítani.

És valóban, ha azt akarja Szemere, hogy még egyszer boldog legyen a tasnádi magyar, eszözöljön ki neki még egy választást. Vagy legalább vegyen tõlük még egy kis napraforgómagot, köleskását, miegyebet. Bizony a mai gazdasági viszonyok között áldás egy-egy szerencsétlen vidékre olyan képviselõjelölt, mint Szemere Miklós. De hát ezt nem értik meg a zsidó merkantilisták, rongyos demokraták s a többiek. Kártya és lószerencse, a magyar úrnak, választás a derék polgároknak, s - boldog lesz a magyar…

Nagyváradi Napló 1902. január 4.