|
Félig
szomorú, félig örvendetes színházi újságról írunk. A szomorú felét mondjuk el
elõször. Szohner Olga, bizalmas ismerõsei címezése szerint: „Szohnerke”, a színtársulat bájos kis
naivája itt hagy bennünket virágvasárnapkor. Sok-sok színházbajárót szomorítunk
el - tudjuk - evvel a bús kis újsággal. Szohner Olgát nagyon megszerette a
nagyváradi közönség. Vonzó, bájos egyéniségét, gyermekes temperamentumát, üde,
mindig friss talentumát nehezen fogjuk elfelejteni. Ezek a finom kvalitások
kevés mûvésznõben vannak meg, s ezért kevés a jó színésznõ a
naiva-szerepkörben. Szohnerkét „atyai önkény” viszi el tõlünk, hogy színházi
hírhez illõen indiszkrétek legyünk. Méltóságos papája nem akarja, hogy tovább
is „vidéken” maradjon. Ha ilyen formában nem is értünk egyet a méltóságos
papával, de az a mi hitünk is, hogy Szohner Olga a Nemzeti Színházban is
kaphatna igen elõkelõ helyet. Reméljük, hogy fog is kapni, s mi nagy örömmel
számolunk be az õ leendõ sok nagy sikerérõl. S most jön a hír vígabb fele.
Szohner Olga utódja kedves ismerõs lesz: H. Novák Irén, a kolozsvári színház
tagja. Pompás, kedves, talentumos mûvésznõ, ki még nagyobbra nõtt, mióta nem
láttuk. Csak az õ szerzõdtetése ad vigasztalást a Szohner Olga távozásáért.
Mert hát nagy dolog, kérjük[!], akármit mondjon a nagyképûség, a naiva-válság,
s mikor olyan kevés és mind kevesebb lesz - a naiva…
Nagyváradi Napló
1902. január 11.
|