|
Barabás-ünneplõ
Nagyvárad városból szívünk minden meleg érzésével üdvözöljük a hon legifjabb
atyját, nemes Abrudbánya város követét, mi generálisunkat, Tisza Kálmánt…
Emlékezünk
nagyon a híres napra. Vad mámoros öröm tombolt Nagyvárad utcáin, s komor,
váratlan gyász borult sokunk szívére. De a láz megejtett, de a mámor ragadós
volt. A történelem levegõjét éreztük, s az esemény nagysága kápráztatott
bennünket. Akkor azt hittük, akkor azt írtuk: consummatum est…
És
nem így volt, mert nem lehetett így. A világot nem a meglepetések, nem a nagy
váratlanságok kormányozzák, hanem a fejlõdés, a haladás okos törvénye. Ez a
törvény nem engedheti azt, hogy egy õt kifejezõ, eredményes, gyönyörû élet
bezáródjék egy ötlettel, egy kázussal, melybõl az egymást szülõ okok
hiányoztak, s nem engedhette azt, hogy hiányosság legyen egyik kis terrénumán,
mely magyar életnek nevezõdik.
Nem
vagyunk Mekkára esküvõ fanatikus hívõk. Jó a szemünk, látunk. És sok siralmast,
sok szomorúat látunk. - Nekivadult visszafutását a magyar életnek - régen
tudjuk és írjuk - nem fogja megállítani Tisza Kálmán. Megáll, ha megáll,
magától. Sokig nem tarthat a reakció, nem is tartott soha.
De
Tisza Kálmánnak mégis bent kell lennie a magyar parlamentben. Bent kell lennie
aggon, szomorúsággal a szívében, betegen… Bent kell lennie mindig. A modern,
parlamentális Magyarország legnagyobb élõ alakjának akkor sem szabad a
parlamentbõl hiányoznia, mikor az a parlament s mikor a közélet kezd nagyon
méltatlan lenni az õ nagy munkás életéhez s annak eredményeihez. A nemzet
sorsát intézni hivatottak névsorában élõ tiltakozásképpen legyen ott a neve e
hallgatag, õsz, nagy aggastyánnak. Munkát, küzdelmet nem várunk az õ sokat
munkálkodott karjaitól. Bölcs eszének tanácsait pedig a mai gyarló intézõk nem
kérik. De, ha érzik a közellétét, már vesztenek merészségükbõl azok, akik ezt
az országot vissza akarják csinálni…
Változhatatlan
szeretetünket küldjük hát Abrudbánya követének, ki betegágyán vett hírt az õ
friss mandátumáról.
A
tömegek sorsát intézõ nagy emberek bizonyosan nagy filozófusok is. A mi kis
filozófiánkkal hát nem sietünk komikus módon a Tisza Kálmán vigasztalására.
De
azért magunknak idejegyzünk egy kis vigasztaló filozófiát: Megvénülni kár, de
szép is. Hogy a lelkünk harmóniája teljes legyen, meg kell érnünk minden
megérhetõt az életbõl. Ne kössön gyászfátyolt a kalapjára Tisza Kálmán. Nem
illenék ez az abrudbányai bokréta mellé. Boldog az ember, míg csalódhat, s míg
még örömök érhetik. Azt szeretnõk, ha a mi nagy aggastyánunk testében is éppen
örülni tudna most. A nagy igazságokat nem tudják a Nagyváradok kivégezni, de
sem az Abrudbányák megmenteni. A nagy igazság pedig az, hogy Tisza Kálmán a
legnagyobb élõ magyar politikus. A másik igazság pedig az, hogy a világ halad,
a föld forog, bár cáfolgatják régi idõ óta. Tisza Kálmán életének nagy
munkájára tán rossz idõk járnak, de félni nincs okunk. A liberalizmus, mely
Magyarországon a Tisza nevével összenõtt, nem jelöltség, melyet elbuktatni vagy
gyõzelemre lehet juttatni, hanem élet.
Az életet pedig nem lehet könnyen lecáfolni tisztelt reakciós emberiség!…
Nagyváradi Napló
1902. január 16.
|