173. FELEKEZETI VILÁG NAGYVÁRADON

Nincs benne kétség: szerfölött magvas, tudományos és érdekes volt a felolvasás, mit Kovács S. János vasárnap délelõtt a nagyváradi katolikus körben tartott, amit - így hallottuk - „a nagyváradi katolikus társadalom színe-virága” meghallgatott. Valóban nagy és érdekes története van a magyar katolikus irodalomnak. Tudós embernek érdekes és érdemes elmerülni a múltban, de nem tudóst is megihlet ma is még példának okáért egy pár száz éves valamelyik Mária-ének. Így van. De mikor Kovács úr a „nagyváradi katolikus társadalom színe-virága” elõtt, egy líceumi elõadáson, errõl a témáról tárgyal, bizonyosan céllal, okkal s eredményre számítva cselekszik. Ezt így szokták tenni minden rendû és rangú oktató emberek. Ha hát Kovács úr a tudós lelkesedésével merül el a korban, mikor az irodalom is teljesen egy felekezeté volt, a legtermészetesebb, hogy ez munkálása a jövõnek, melyet a múlt mintájára akarnak ebben az országban megformálni. Ez természetes, s vége… Kovács úrnak nem akarunk reklámot csinálni. Õ volt az elsõ felolvasó a líceumi elõadáson. Ezért hoztuk elõ az õ nevét s az õ témáját. Megtehettük volna ezt a rendezett s rendezendõ líceumok bármelyik programszámával. Nem a személyek s nem is az egyes kiruccanások a lényegesek ebben a kérdésben. De még nem is a katolikus szabad liceum. Ha a „Jehuda Halévy irodalmi társaság” tart felekezeti matinét, éppen olyan jól esik nekünk, mint ez. De a „Jehuda Halévy irodalmi társaság” matinéin nincs ott a zsidó társadalom színe-virága, s van-e vagy nincsen Nagyváradon protestáns célokat szolgáló kör vagy társaság, nem tudom, de még sohse hallottam, hogy valahol összejött volna a „nagyváradi protestáns társadalom színe-virága”, hogy tüntessen az õ külön múltjával, különállásával s külön céljaival.

Az, amit a vasárnapi matiné mutat, új jelenség. Új és szomorú. A külön múlt, külön jelen, külön vágyak, külön tendenciák egy hódító háborúnak megüzenése.

Ne tessék bennünket könnyen elintézni, hogy „elfogultak”, „gyûlölködõk”, „zsidóliberálisok” vagyunk. Ez nem megy olyan könnyen. A protestáns irodalmi társaságot, mely még az unitáriusokat is kilökte magából, a zsidót, a nazarénust, a mohamedánt, egytõl-egyig olyan veszedelemnek tartjuk, mint a katolikus líceumot. Csináljanak a tisztelendõ atyák, plébánosok, lelkészek, rabbik, dervisek maguknak és magukért felekezeti irodalmat, ha ezt õk szépnek és helyesnek tartják, de ne bántsák a színt és virágot, a protestáns, a katolikus, a mohamedán, a zsidó társadalom színe-virágát. És ne bántsák fõként itt Magyarországon. Hisz itt még nem volt s nincsen magyar társadalom. Engedjék, hogy csinálhassuk meg. Ne romboljanak legalább addig, míg készet nem adhatunk a kezükbe.

De hát hiába beszélünk ma ilyesmit Nagyváradon vagy Tápiószentlillában vagy bárhol e szép hazában. A klerikális szervezkedés megvadított itt mindent. Külön táborban áll minden felekezet, s felekezeti ma itt már minden. A magyar imperializmus hóbortjától kezdve mindennapi jelenség, jelszó, felekezeti érdeket szolgál. Felekezeti a politika, az irodalom, a mûvészet, felekezeti még a brettli is már. És tessék kacagni rajta, de ahogy a felekezeties­kedésben Nagyvárad halad, rövid idõn belül a Szigligeti Színházon azért fognak vitázni, hogy homlokzatára a „róm. kat.”, „ev. ref.” vagy „izr.” jelzõ kerüljön.

Mert ma már Nagyváradon van izr. novellaírás, róm. kat. kritika, ev. ref. énekmûvészet, s amint a szabad líceum matinéin csak róm. kat. szoprán és róm. kat. alt-hangok kelthetnek áhítatra, akként az ev. ref. énekigényeknek is csak az ev. ref. tenorok és baritonok felelhetnek meg.

Nincs benne kétség, a betegség csírája a klerikalizmustól ered. De beleestek katolikusok (akik éppenséggel nem egyek a klerikálisokkal), reformátusok, keletiek és zsidók.

Ez a felekezeteskedés ma a szerencsétlen ország legnagyobb átka, s ezt el kellett mondanunk a vasárnapi szabad líceum ötletébõl, melyen ott volt „a nagyváradi katolikus társadalom színe-virága.”

Most pedig itt a fejem: verjék be a Tiszántúl-ék!

Nagyváradi Napló 1902. január 21.

A. E.