|
Norvég,
hideg, kegyetlen író ember rajza. Téli hóviharban vidám csapat vág neki a
jeges, fehér Fjordnak. Elébük kerül a köd, a sötétség. A fergeteg csapdossa a
havat. Ködös, sötét, viharos téli világban keresi a partot a vidám csapat.
Nincs a part sehol. Hó, jég, köd mindenütt. A fergeteg nekik hajtja a havat, s
a partkeresõ vidám csapatot eltemeti egy hódomb. A Fjord jege magához
fagyasztott egy sereg életet, mely a part felé tört, a partot kereste.
Én
úgy látom, hogy Vázsonyi Vilmos és hívõ társai ilyen sötét, ködös,
Fjord-tragédia elõtt állnak. A partnak,
az átkelõ vágynak tragikus alakjai
õk. Fanatikus hittel, életkedvvel nekivágtak a fagyos, a sötét, a ködös, a
förgeteges Fjordnak, melynek neve: magyar közélet, s elvesznek a ködben, a
fagyban, a sötétben. Szerencsésebb idõben, korban lehettek volna talán reformátorok,
talán glóriás szent mártírok, minden esetben nagy tragédiának hõsei.
Ám
ebben a szerencsétlen, szomorú, sötét idõben, ebben a szerencsétlen kis
országban nem lehetnek egyebek, mint fjord-hõsök.
Nekivágtak fanatikus hittel egy igazabb, világosabb világ partjának, s eltemeti
õket a hódombok alá a förgeteg.
*
Ha
jól tudom, Littré avatása folyt valamelyik francia páholyban. Nagy volt az
ünnep, hiszen Littré egyik legnagyobb apostola volt a nemesebb, tisztultabb
pozitivizmusnak. A páholy nagymester üdvözölte, s ekkor hangzottak el a
nagyszerû szavak:
-
A Szabadkõmûvesek voltaképpen már a pozitivisták elõtt pozitivisták voltak.
Szabadkõmûvesség és pozitivizmus egyet jelent. Fölszabadítják az emberiséget az
eredendõ bûn béklyója alól. A túlvilág meséje helyett megmutatják az emberiség
isteni, csodás, állandó tökéletesedésének káprázatos útját, visszaadják
önmagának, s szabaddá s boldoggá akarják tenni az embert…
Milyen
felemelõ, isteni kijelentésként hangzanak e szavak s milyen idegenül mégis ma már. Olyat roskadt a világ pár
évtized óta, hogy reá ismerni sem lehet. Szinte úgy véljük néha, hogy manapság
nemcsak elõkelõ divat s jó üzlet butának lenni, hanem valóságos kötelesség is.
Legalább nálunk, a magyar társadalom minden jelensége ezt igazolja. Ideróttuk pedig
e sorokat egy kivételes, ünnepi alkalomból. A nagyváradi László király-páholy
hajlékverõ, szép nagy ünnepet ült. Ez a kivételes szép ünnep magyarázza meg,
hogy nyilvánosság elõtt szólunk ezúttal a szabadkõmûvesek páholyáról, mely
szent, nagy hivatását zajtalanul, csöndben végzi máskülönben. Mikor csupa
vigasztalan sötétség körülöttünk a világ, már csak a vigasztalás kötelessége is
megkívánja rámutatni egy olyan fölemelõ, hitet adó jelenségre, hogy
Nagyváradon, ahol semmivel sem kisebb a sötétség veszedelme, mint bárhol a
hazában, pompás, új, templom-szerû csarnok áll, mely hajléka a humanizmusnak,
irgalmasságnak és világossághintésnek…
*
Hiszen
kérve sem kaphattunk volna jobb telet. Ez az enyhe idõ a nyomorúságnak nagy
enyhítõje. Mert nagy az ínség és nyomorúság. Ragyogó színházi estéken, fényes
hangverseny- és báltermekben sejteni se sejtünk ilyen létezõ nagy
nyomorúságról. Nincs olyan látszó jómódban élõ nagyváradi ember, ki ne kapná
tucatszámra a legcifrább könyörgõ leveleket. Mondják, hogy Barabás Béla
naponként egy halommal kap. Az ínséges ember nem ér rá gondolkozni, hanem kér.
Barabásnak pedig, ha minden kérést akarna teljesíteni, legalábbis milliomosnak
kellene lenni. A néppárti lapok pedig vallásos hitet ajánlanak e nagy
nyomorúságban, a függetlenségiek külön hadsereget, a kormánypártiak szónoki
sikereket Széll Kálmánnak, s az agrárius lapok ujjongva hirdetik, hogy immár
elértük a tízforintos búzaárat. Bigottság, nemzeti sallang, talpnyalás és
tízforintos búzaár jegyében vezetik most ez országot. Jaj annak, aki mást is
akar. A Fjord közepén betemeti a vaksötétségben a hóförgeteg…
Nagyváradi Napló
1902. február 2.
(ae.)
|