Az
Alkotmány és nagyváradi expoziturája,
a Tiszántúl tegnap ismét egyszerre s
nekik mindig hálás témáról vezetõcikkeznek: az antiszemitizmusról. Nagy
eredmény, hogy immár zsákban macskát nem árulnak tovább a t. antiszemiták.
Immár kevesebb baj lesz velük. Míg veszekedetten védekeztek az antiszemitizmus
vádja ellen, s kendõzték magukat erkölcs-pírral, nemzeti színû pántlikákkal, s
egyebekkel, veszedelmesebbek valának. Ha már valaki nyíltan dicsekszik az
antiszemita voltával, nincs vele sok dolgunk, átadhatjuk a patológusoknak. Vitázni hát most nekünk nem kell, s vitázni nem
akarunk. Csupán kuriózumból hozzuk fel, hogy míg az Alkotmány Istent szólítja föl, hogy „óvja a zsidókat az
antiszemitizmustól”, a Tiszántúl
barthamiklósi iskola szerint azt vitatja, hogy a zsidót becsületes és szép
dolog ütni. Hát ezt csak kuriózumból. A magyar zsidóknak nincs nagy okuk félni
az antiszemitizmus nevû õrülettõl. A lelki aberrációk - hála az elõrehaladt
orvosi tudománynak - ma már nem lehetnek olyan súlyos lefolyásúak, mint a
keresztes háborúk idejében. Egyre azonban újra figyelmeztetjük az antiszemita
betegeket, kiket még nem teljesen rombolt össze a kór. Vigyázzanak: a fekete
lobogó merész, õrült lengetése sürgetni fogja a sorompóba való lépésüket a
vörös lobogósoknak. Ebbõl még nagy baj lesz. Mert ezek a vörös lobogósok
valamivel radikálisabban gyógyítanak, mint a Vázsonyi-féle radikálisok.
Nagyváradi Napló
1902. február 6.
|