|
Öten
valának együtt a múltkoriban. Éjjel volt, a nagyváradi állomás étkezõtermében,
a budapesti gyorsvonat indulása elõtt. Az ötök egyike sima arcú, igen jó nevû
úri ember, akinek a kir. tanácsos cím sem ártott meg. A második önérzetes,
szintén neves úr, min. osztálytanácsos. A harmadik a Ferencz József-rend
lovagkeresztese s kálvinista teológiai professzor. A negyedik s ötödik
újságírók.
A
Vázsonyi-afférról diskuráltak. Magáról Vázsonyiról nem egyformák voltak a
vélemények, de azt mind egyformán hangoztatták, hogy Magyarországra valóságos
megváltás egy erõs, radikális, demokrata áramlat.
A
kir. tanácsos a két újságíróval merült nagy diskurzusba. Ezalatt odasúg a
lovagrendes professzor a szomszédjának:
-
Ugye-e a te rangod nagyobb a kir. tanácsosi rangnál.
A
min. osztálytanácsos sajátos önérzettel válaszolt:
-
Nevetséges. Én visszautasítottam a kir. tan. címet.
-
Na hát én sem fogadtam volna el.
S
míg a sima arcú, édes ember, akinek kir. tanácsosság sem tette tönkre a
népszerûségét, tovább diskurált a Vázsonyi-ügyrõl két újságíró kollegájával,
mert õ maga is újságíró, a másik két úr már az asztaltól felállva, kissé
elfeledkezve, hangosan tárgyalta, hogy a már modern világban is vannak emberek,
kik elfogadnak és sokra tartanak holmi kir. tan. címecskét, amit õk bizony el
nem fogadnának…
Nagyváradi Napló
1902. február 8.
|