197. A HÉTRÕL

Olyan idõk szakadtak ránk, hogy ma már mindannyian szociológusok s elsõsorban szociológusok vagyunk. A magyar társadalom egy s más problémáját játszva tudjuk megoldani akár a kávéház asztalánál is. Természetesen mindenkinek külön módszere s külön receptje van. De aztán a saját receptjét szörnyû hévvel kínálgatja mindenki.

Van a magyar társadalomnak s a nagyváradi társadalomnak, mely a magyar társadalomnak valóságos mikrokozmosza, egy súlyos problémája, mely mostanában pláne aktuális, de melyet mégis túl óvatosan kezelnek.

Nekünk hitünk az, hogy a túlóvatosság maga is mindig a betegség szimptómája. S ezek után rátérhetünk a mondanivalónkra.

*

A nagyváradi intelligensebb, modernebb berendezésû emberek, akik emellett szociális lények, valóságos cirkulus viciózusban forognak. Intelligenciájuk, érettségük révén eléggé ismerik a maguk értékét, viszont fáj nekik, ha elzárkóznak társadalmilag tõlük olyan elemek, akiket õk magukban nem sokra becsülnek, de bizonyos gyöngeségbõl ennek a véleménynek nem mernek hangot adni.

E sorok írója pompásan mulatott a Wekerle-interjún, mert mulatságos dolog az, ha valaki oda akar jutni, ahol nem látják szívesen. De pompásan mulatott az eset nagyváradi pendantján is. A jogász fiúk bálja s még egy pár mulatság alkalmával, ha itt vagy ott szó esett holmi sértõ exkluzivitásról. Hiszen az exkluzivitás nem sértés. És ha a nagyváradi valódi intelligencia krémje záródik ki valahonnan, az nagy kitüntetés ám a kizártakra nézve!… Tessék egy kicsit büszkébbeknek lenni. Ne tessék egy cseppet sem feudálisan gondolkozni. Tessék a feudális gondolkozás édes bûnét meghagyni a mások számára. Hadd bûnhõdjenek azáltal, mivel vétkeznek…

*

Mi is szóltunk már róla, újabban gyakran jósolják, hogy a régi magyar kiváltságos családok utódai szerte fognak zülleni, el fognak veszni nagyobb részükben. A modern élet összetöri õket. És bizony mondanak valamit, akik a mai nacionalista, ultramontán, feudális, antiszemita reakciót abból magyarázzák, hogy a régi kiváltságosak rúgkapálnak a sejtve-sejtett meg­semmisülés ellen.

Nagyon szomorú, nagyon sajnálatos bizony ez. Hisz Magyarországon az elsõ szabad levegõt éppen a veszendõ kiváltságosaknak köszönhetjük. De - hajh - azóta sem tettek utódaik egyebet, mint vissza akarják csinálni, amit az elõdök tettek. Látni, nézni ezeket az élõ anakro­niz­musokat oktalan dölyfükkel, léha, tartalmatlan, improduktív életükkel, egyre nehezebb megélhetésükkel, s avval a kétségbeesett törekvéssel, hogy bûnbakot leljenek a maguk bûneikért - bizony ezt látni, nézni fájdalmas. Csak nagy filozófia adhat vigasztalást. Ez a vigasz­talás pedig a következõen hangzanék: A mai társadalomban voltaképpen sokféle társa­da­lom viaskodik a vezetésért. Legerõsebben a militáris szervezetû társadalom s a munkás tár­sa­dalom. Minden azt mutatja, hogy a munkás, produktív társadalomnak kell, s az is fog gyõzni.

Addig pedig, nem sokáig tart, csak boldogítson a maga üres dölyfe, üres élete bárkit. És bálozzon mindenki avval, akivel neki tetszik…

*

Hanem a színház az máris egészen demokrata intézmény. A színház, a hangversenyterem, a mûvésztárlat, az irodalom, az egyfogatú kocsi s a sörház. Ezek talán még eddig a demokrata intézmények annyira amennyire. De már a színház sem egészen az. Például nálunk bizonyos páholyjogok, viselkedés-privilégiumok, színügyi bizottsági despotaság és a többi bizonyos feudális ízzel bírnak. Ám a közönség demokrata kegyetlenséggel ítél. Tolsztoj gr. darabját éppen úgy elbuktatja, mint Karácsonyi Aladárét vagy a New York szépét.

De némi fatalitásoktól eltekintve ma már újra divatban van a Szigligeti Színház. Somogyi Károly várhatott volna a múltkori szerzõdés-hosszabbítást kérõ írásával. Ma már kegyesebb választ kapna, mint alig néhány nappal ezelõtt.

Színházi dolgokban mindenki impresszionista. Színházi dolgokban hamar változnak a vélemények. Ma leszólnak valakit, holnap talán égig emelnek. Ez vigasztalja a sok, magát félreismertnek tartó, színész-embert, s ez intsen, oktasson sok elkapatottat.

Nagyváradi Napló 1902. február 9.

(b)