|
(Fent,
fent, magyar képviselõktõl, íróktól, tudósoktól, nem sejtett magasságban, egy
megfinomodott, dicsõ világban, hol nem
tudott nincs semmi sem, s az isteni tudás örökké tartó mámoros
büszkeségében fûzõdnek a kiváltságos lelkek - megindul egy vakítóan fehér
szárnyú lélek, s száguld lefelé. Lentrõl, a mi siralomvölgyünkbõl szurtos,
szürke alak csapdos a szárnyával. A repülésbe nehezen jön bele, de szárnyai
egyre hatalmasabban csapdosnak, s amint föllebb-föllebb száll a szurtos, szürke
alak: egyre fehérebb lesz. Valahol s egyszer csak - ott nincs idõ és határ -
találkoznak...)
Nietzsche: Excelzior! Bátrabban! Az elsõ
szárnycsapásodat meghallottam, és jöttem elébed. A szárnyakat hamar
megismertem. Öreg cimborám, hát illett ilyen sokáig evickélni a pocsolyában?
Hát mulattatott téged odalent a te kutya-filozófiád?…
Carolus: Sáros a szárnyam. Úgy érzem:
nem lesz tisztább soha. Nem voltam soha egészen a tied. A vén piszkos görög nem
bocsátott el magától. A lelkem egyik fele fehér volt, mint a te szárnyad. A
másik feléhez hozzá dörgölõzhetett minden földi állat. Utálni mindig jobban tudtam, mint vágyakozni!
Nietzsche: Honnan jössz? A szárnyaidat
kik piszkolták be?
Carolus: Egy macskatalpnyi hely az, ha
innen nézed. Ha odalent vagy: véghetetlen pokol. Országnak hívják, apró, kicsi
milliók nyüzsögnek benne. Van nekik agyvelejük is. Csinálnak sokféle mulatságos
játékot: viaskodnak, tömik a gyomrukat, szaporítanak, s kiadják a párájukat. Óh
- innen nézve - nagyon mulatságosak õk. De míg lent voltam, nem volt erõm elég,
semmibe venni õket. Óh, halld hát, milyen szegény, gyönge voltam én ott lent,
és milyen kicsi dolgok õrölték össze a lelkemet!… Ha az apróságok sokan
fogódznak össze, ezt õk városnak hívják. Ilyen városban éltem én, s ilyen
városból nézegettem a dolgokat. A város a maga mivoltában egészen hasonlatos
volt az országhoz. Az ország pedig, mely innen egy macskatalpnyi helynek
látszik, különös ország. Legnevezetesebb benne az, hogy akiknek legkönnyebb a
koponyájuk, azokat nevezik okos embereknek. A szülõk gyermekeiket úgy nevelik,
hogy könnyû koponyájúaknak találtassanak. Vannak, akik születnek e
kiváltsággal. Ezekre azt mondják, hogy nagyon elõkelõ családból valók. De ez
még nem minden. A születés úgyszólván a legfontosabb odalent. Vannak
úgynevezett zsidók. Ezek a leghibásabban születnek. Ezek a lent élõ gyermekek
ólomkatonái. Szabad õket falhoz vágni, bepiszkolni. Mert odalent csak játszani
szabad. Vannak különféle játékok: politika, irodalom, bürokrácia, mûvészet,
lumpolás, stb., stb. Akik ezeket a játékokat játsszák, azokat nagyon komolyan
muszáj venni. Vannak aztán páriák: Ezek nagyon nevetséges dolgot mívelnek:
kacagtató kínlódással dolgoznak. Ezeket nem is veszi senki komolyan. Ilyen az
alapberendezkedés odalent. Most már csak néhány mulatságos dolgot. Van az
országnak trónörököse. Nem tudja azt a nyelvet beszélni, amit az ország népe
beszél, de azért az országon olyan nagyot rúghat, amilyet akar. Az ország
úgynevezett legelsõ embere, akinek „miniszterelnök” a címe, egy hiú szószátyár.
Eredeti gondolata egy sincs, s ezért õ a legelsõ és legkülönb. A miniszterelnök
után az úgynevezett „nagy nõk” a legnagyobb hatalmasságok. Egy széles csípõjû,
csinos pofájú nõcske valóságos kis király ott. Fedák Sári mennybéli hatalmasság
Kiss Józsefhez képest. Egyáltalában az ürességé ott lent az ország, hatalom és
dicsõség. Az én volt városomban is az eredeti gondolatok teljes hiányossága
predesztinál a vezetésre. Bankkirály, neves író, közéleti tényezõ, városatya,
így lesz aztán az üresség. Csak lármázni kell és rugdosódni, szinte emelik,
segítik magasra jutni a tartalmatlanságot. Nagyon ajánlatos ott lent az
õszinteség teljes hiányossága is. A jezsuita mondja, hogy õ kuruc, a
kalmárlelkû, hogy õ altruista, a gyûlölködõ mondja, hogy vallásos. Így kell és
lehet odalent boldogulni. És én olyan gyönge voltam, hogy mindezt megláttam.
Még legutóbb is mennyi ürességen marcangoltam a lelkem titokban, magamban.
Bántott, hogy a junkerhad összetöri Vázsonyi Vilmost. Bántott, hogy Nagyvárad
máris elfelejtette Tisza Kálmánt. Bántott, hogy a zsidók engedik ütni magukat.
Bántott, hogy a kuruc ruhát öltött jezsuitizmus behálózza már egész
Nagyváradot. Bántott, hogy még a nagyváradi rendõrség is a reakciót szolgálja.
Bántott, hogy már Nagyvárad közgyûlésén nyíltan folynak az éretlen felekezeti
viták. Ilyen kicsiségek bántottak engem, s azért nem fehér sohasem a szárnyam…
Nietzsche: Excelsior! Bátrabban! Az örök
tépõdõk, az örök elégedetlenek innen az én mostani hazámból kapják lelkükbe az
emésztõ mérget. Õk a földet ide akarják hozni, a mi hazánkhoz. A tépõdõk, a
nagy tudók, a nagy megvetõk, a nagy fantaszták, a nagy önimádók: õk a tudás
birodalmának földre küldött gyönge követei. Mikor kifáradtak: szárnyakat
küldünk nekik, hogy ide repüljenek. Repülj velem, s felejts!
Nagyváradi Napló
1902. február 16.
(-b)
|