|
A
tegnapi nap hõse õ volt. Jön-e vagy nem jön-e. Ez volt a kérdés. A táviratát
már vasárnap délután várták. Várták este az elõadás alatt. Várták a telefonnál
egész éjszaka. Délelõtt a színpadon anekdotákat mondtak a Burrián viselt
dolgairól. Hogy szokta lemondani az utolsó pillanatban fellépéseit stb., stb.
Ezeken az anekdotákon egy ember nem tudott abszolute mulatni: Somogyi Károly. A
jegyek már mind elkeltek. Somogyi már látni vélte a jegyeit visszaváltogató
közönség elkeseredését. Már-már olvasta a lapok gyilkos közleményeit.
Forró-hideget érzett a tagjaiban, s rövidesen el akart utazni Nagyváradról. Pár
perccel múlt el tizenkét óra. Hírnök jött a színpadra, s pihegve szólt:
-
Megérkezett!
Próbát
abbahagytak, anekdotázást és a siralmakat. Szaladt mindenki õelébe. A mûvész
mosolyogva köszönt. Megdöbbentõ közönnyel adta elõ, hogy csak egy hajszálon
függött a jövetele. Az intendáns rövidesen megtiltotta a nagyváradi
vendégszereplést. Õ ezt tudomásul vette, s elment valami arisztokrata
társaságba énekelni. Mulatott, pezsgõzött hajnal feléig. Ekkor eszébe jutott
Nagyvárad. Elgondolta, hogy milyen siralmas bizonytalanság fekszik a nagyváradi
színházon. Megszállotta a lelkiismeretesség. Csapot-papot, intendánst felejtett.
A mulatságról egyenesen a vasúthoz hajtatott:
-
És most itt vagyok, jelentette ki naivan, A
baba második felvonása után szabadon.
-
És most itt vagyok, ismételgették becézve Somogyi és Erdélyi. Majd össze-vissza
csókolták a tenoristát, aki különben ebéd után sietett a lumpolást kialudni. A
Rimanóczyba szállott. Este felé ébredt fel. Rendes szokása szerint (minden
tenoristának van valami bogara) egy jó óra hosszat énekelt a szobájában: így
szokta minden elõadás elõtt. Egy perc alatt a szálloda összes vendégei a
folyosóra gyûltek. A szállodás pedig azon töprengett, hogy nem lehetne-e a
szobák árát emelni. Elvégre nem minden szálloda vendégei hallgathatják egy óra
hosszáig az operaház hõstenorját!…
Nagyváradi Napló
1902. február 18.
|