Dr.
V. Zs. van olyan erõs legény, hogy el tudjon bánni egy tucat ellenféllel is.
Pálffy Bélát pedig nem lehet úgy legyõzni, hogy a legyõzetést elismerje. Nincs
jogunk, okunk és célunk hát beleelegyedni a dr. V. Zs. és Pálffy Béla vitájába,
amelybe Egy világi katolikus
belekotyogott, olyanformán, mint mikor a gyermekek a gyakorló tér szélén a tér
közepén izzadó, fáradó katona bácsikat utánozzák.
Az
a kérdés azonban, mely ezt az újabb háborúságot szülte, aktuális. Aktuális
azért, mert szomorú jele és bizonysága annak: milyen veszekedett, hihetetlenül
nagy már nálunk a felekezeti türelmetlenség. Igaza van egy barátunknak: ma az
emberek úgy katolikusok, zsidók, reformátusok vagy buddhisták, mintha részegek
volnának. De még a részegség mámorának van egy átlátszó oka: az ivás. A mai
felekezeteskedõk anélkül részegek, hogy ittak volna. Higgye el nekünk Pálffy
Béla úr, kire egészen véletlenül hivatkozunk, hogy õ nem tehet a maga
türelmetlen felekezeti voltáról. Õ, akiben annyi savonarolai vonás van, egy
tisztábban látó korban, negyven évvel elõbb vagy negyven év múlva például,
forradalmár lett volna vagy lenne. A legfanatikusabb harcosa volna a
legteljesebb szabadságjogoknak, míg így nevelése és kora az élet egész más
szabású alakjává tették. Ám nemcsak õ járt így. Mondunk mi más példát is. A
reformáció igazi célja tudvalevõleg az egyénnek és gondolatnak teljes felszabadítása.
És ma vannak reformátusok, pláne magyar reformátusok, akik pápábbak a pápánál.
Szabó Aladár és hívei például bigottabbak a rózsafüzéres banyáknál, s
misszionáriusokat nevelnek Kínába, nem szólva a szûz Máriára esküvõ Bartha
Miklósról, akinek az ultamontanizmusa nem - a valamennyire mégis menthetõ -
fatalizmus, hanem kenyérkereset. A levegõben van ma ez a megvadító türelmetlenség.
Hiszen még a zsidóság is, melyet a múlt nagy küzdelmei úgy megacéloztak,
intellektusban olyan kiválóan erõssé tettek, ma idegesebb, mint valaha. Nem
kell talán másra mutatni, mint a külön zsidó gimnáziumok terve.
Ultramontanizmus
van mindenütt - ma. Ez annyira
természetes. Mikor a világ gyorsan tör elõre, egy kissé megtántorodik. A
megtántorodásnak kora a mi korunk. Egy bizarr példát hozunk fel. Mondjuk, hogy
ebben az országban volna ötezer ember, kiknek mindenike azt tartaná, hogy
lealázó, szamár dolog bármely felekezetnek is tagja lenni. Nos, ez az ötezer
ember az ultramontánság mai részeg világában megalapítaná a felekezeti korlátot
megvetõk felekezetét, s valamennyi zokogna, hogy az õ felekezetüket a többiek
elnyomják.
Mulatságos
volna ez, ha nem volna olyan szomorú. Mert bár abszurdum azt hinni, hogy a
világ hátrafelé megy, de mégis nagy veszedelem a megtántorodásnak ez a mostani
kora. Kirukkolunk vele becsületesen, egyenesen: az összes ultramontán
törekvések között csak egy a veszedelmes: a klerikálisoké. Röviden okát tudjuk
adni, hogy miért. A pápizmus a legzseniálisabban megcsinált, lenyûgözésre,
világuralomra törõ institúció. Olyan erõs, hogy még a legvilágosabb,
leghumánusabb korok csapásait is kibírta. Bár cölöpei közül sok van rothadóban,
még mindig képes jezsuita seregével s agyontámogató politikájával nagy dolgokat
csinálni. Az agyontámogatást úgy értjük, hogy például a szocialisták ellen
megcsinálta a keresztényszocializmust, mint századokkal elõbb, mikor a
görögkeletiek ellen a görög katolicizmust játszotta ki. És nincs olyan parányka
kis klerikális szervezet, mely ne ezt a célt, a pápizmus lenyûgözõ,
világosságölõ célját szolgálja.
S
itt odavetve, nem is válasz, csak megjegyzés címén, mutatunk reá a kat. legényegyesületekre.
Pálffy igazgató úr - mi hisszük - sohasem mondja a nagyváradi egyesületben,
hogy kerüljétek a hitvány eretnekeket, s üssétek a krisztus-kínzó zsidókat, de
a legényegyletek mivolta, szelleme, keretei elõbb-utóbb el fogják az
egyesületet az el nem hangzott jelszavakig vezetni. Mert hát a betegápolás is
például istenien nemes, gyönyörû, szamaritánus ténykedés, ám bomlott
szervezettel, betegágyon fetrengve olyan könnyen utat találnak füleinkhez a
kegyes, térítõ szavak, melyek halvány arcú, irgalmas nõk ajkairól szállnak
felénk. A klerikális ultramontanizmus nem síppal, dobbal, nádi hegedûvel keríti
be a világot egy akollá, hanem századokra elõrelátó gondoskodással.
Na
hát: most a tántorodás korában vagyunk. Az emberek ittasan felekezetiek. A
klerikális ultramontanizmus milyen beláthatatlan módon és arányban ki tudja
használni a kor e betegségét!… Egy ilyen pár évtizedes reakciós kor ötszáz
évvel közelebb viszi a klerikális ultramontanizmust céljaihoz. Hát lehet-e
csodálkozni már most, hogy a másféle részegségû felekezetiek is még jobban
megvadulnak a fenyegetõ veszedelemtõl?
Ilyenformán
látjuk mi a helyzetet s a felekezeti harcok okát. Ignorantia non excusat. No,
hát mi tudjuk az okokat. Azonban, hogy lássák a helyzet tiszta nézéséhez illõ
lojalitást is, mi az „ignorantia non excusat” elvéhez új elvet fûzünk: a
felekezeti mámort megértjük, s ha nem származik belõle túlontúl nagy baj: meg
is bocsátjuk. Mert mi még Hoványi Gyulát is meg tudjuk érteni, s még neki is
meg tudunk bocsátani!…
Nagyváradi Napló
1902. február 19.
Ady Endre
|