Nagy,
kedvesen izgató érdeklõdéssel néztük tegnap este egy deli, fiatal színészember
erõs, biztos munkáját a mi
színpadunkon. Az erõ, fiatalság és teremtésvágy pompája sugárzott felénk, s
igen kellemesen élveztük e pompát, mely máskor tán némi kis irigységfélét
keltett volna föl bennünk, mert az a fiatal, deli színészember, akinek a
fiatalságában, kedvében és erejében gyönyörködhetünk, a miénk, nagyváradi… Hát, Herkulesre, lehetetlen ám a nagyváradi
embernek sovén módon - használjuk már így is ezt a mindig csak frázisként
hangoztatott jelzõt - lokálpatriótának, büszkének nem lenni.
Ennek
a városnak mesés levegõje van. Termékeny, buja levegõ, melyben csírát kap
okvetlen a talentum-magva. Pazarul nõ a számuk azoknak, akikre kezdünk büszkék
lenni. Íme tegnap viszontláttuk Bihari Ákost, s ma már büszkélkedünk vele.
Mienk,
mi láttuk fakadásában a becses talentum-magot, amely ma már májusi pompájú
virágos fa. Ne csodálkozzék senki az elragadtatás e májusian meleg hangján,
virágos szavain: Bihari Ákossal magunkat is dicsérjük egy kicsit. - Ocskay brigadérosa olyan, mint õ maga s
mûvészegyénisége: erõs, színes és fiatal.
De ez a fiatalság hibáival is
gyönyörködtet. Melegség, tûz, hirtelenség a többi neve. Magával ragadott a
brigadérosa mindenkit, aki ott volt a nézõtéren, s úgy sajnáltuk, hogy többen
nem voltak, mert lehettek volna ám.
Ma
híres szerepében lép föl ez a mi erõs fiatalunk. Lesz és legyen is nagy
közönség, amely örüljön a diadalának. Hiszen az elismerés és taps az a
talentumnak, ami a nyári nap a májusi virágzó fának, gyümölcskészítõ… És hogy
még egyszer büszkélkedjünk: ez a talentum a mi földünkbõl, a mi levegõnkbõl
fakadt.
Nagyváradi Napló
1901. május 21.
|