|
A
vasgyáros
Azt
a mély és igaz hatást, melyet a Márkus Emília fényes mûvészete gyakorolt a
nagyváradi közönségre, legszebben az a fokozódó érdeklõdés bizonyította, melyet
a nézõtér tüntetett fel vasárnap este. Csaknem minden jegy elfogyott, holott
igen kevesen lehettek az auditoriumban, akik ezúttal elõször hallották A vasgyáros érzelgõs történetét. Így
tehát egyáltalában nem a darab, hanem kizárólagosan Márkus Emília graciózus és
fönséges Claire-je volt a vonzóerõ, mely különös bájt és varázst tud kifejteni
még ebben az agyoncsépelt ócska szerepben is. Az õ Claire-je az arisztokrata
finomságnak, elõkelõségnek és a tragikum fönségének csodásan harmonikus
megtestesítése, mely, mint egy klasszikus festmény, sokáig nem halványodik el
emlékezetünkben.
Bizonyára
a Márkus Emília káprázatos, szuggesztióra is alkalmas egyénisége adja részben
magyarázatát annak, hogy partnere, Somogyi Károly is kitûnõ volt, és különösen
a második felvonásban volt igen szép hatása. A többi szereplõk is minden
tekintetben megállották helyüket.
A
bölcsõ
A
tegnapi búcsúelõadáson mintha kissé elbágyadt és elfáradt volna a kitûnõ
mûvésznõ, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük azt, hogy öt egymásutáni
estén játszotta szünet nélkül a legnehezebb szerepeket. A nézõtér ismét
teljesen megtelt, és bár a mûvésznõ Laurence-a nem elégítette ki azt a nagy
várakozást, melyet a budapesti diadalt hirdetõ kritikák után fûztünk ehhez az
alakításhoz, a közönség ezúttal is rajongó szeretettel ünnepelte Márkust, aki
mostani emlékezetes sikerei után mindenkor legkedvesebb vendége lesz színházunknak,
s reméljük, hogy Somogyi igazgató a jövõ szezonban is ki tudja eszközölni, hogy
viszontláthassuk a Nemzeti Színház uralkodó napját, akinek fénysugaraiban oly
nagyon gyönyörködhetünk.
A
többi szereplõk a régi jók voltak. Csak Pataky változtatott indokolatlanul
visszatetszõ frizurát. A szõke haj és fekete bajusz sehogy se illenek össze,
pedig a színésznek elsõsorban arra kell ügyelni, hogy az illúziót mi se
zavarja.
Nagyváradi Napló
1901. június 11.
|