|
Soha
nem éreztük a tömegek erõs érzésének magával ragadó hatalmát olyan erõsen, mint
vasárnap Nagyszalontán.
Nagyszalonta
büszke hajdúnépét csak most tudjuk megérteni és megbecsülni igazán. Nagyszerû,
õsi erejû nép ez, amilyen sok-sok kellene ennek a gyönge országnak.
Mikor
a nyalka, árvalányhajas lovaslegények körülfogták a szobor körül tolongó népet,
s a déli nap míg lovaikon valósággal pörkölt mindenkit ott a szabad ég alatt,
õk a Kossuth nótáját énekelték szilaj lelkesedéssel - ekkor ihletett meg
bennünket ez az érzés. Mint tud ez a nép lelkesedni! Mennyi hit és remény van
ezekben a szívekben: Mennyi erõ és egészség!...
A
nagyszalontai ünnep fénye, ragyogása mind a nagyszalontai szívekbõl áradt elõ.
Övék, a nagyszalontai közönségé a szép, a lelkes ünnepek minden érdeme.
Mert
nem akarunk ünneprontók lenni, de mi,
a vendégek, Budapestrõl és más helyrõl nagyon kevés lelket vittünk erre az
ünnepre. Külsõ díszt, formát
nagyrészben nekünk kellett volna az ünnepnek adnunk. Bizony még azt sem
tudtunk.
Mikor
hát mélységes csodálattal és szeretettel hajlunk meg Nagyszalonta és vidéke
népe elõtt, az ünnep felséges bensõségéért, sokat jelentõ lelkességéért is csak
neki adhatjuk a pálmát.
Mert
nézzük csak a formákat, az ünnep
kereteit?
A
rendezés gondoskodott a vendégelésrõl pazarul. Ami hiba volt itt, azt sem lehet
felróni. Az ünnep programjánál alig
láttunk még sablonosabbat.
Felvonulás,
levonulás, mozsárágyú, beszéd, beszéd és beszéd és megint beszéd, óda és óda és
újra óda. Sehol semmi invenció, a nagy alkalomhoz méltó gondolat, illõ szín,
érdemes újítás.
Csorvássy
Istvánnak nagy érdemeit elismerjük a szobor megteremtésében, de ilyen szent,
nagy alkalomhoz más beszéd illett volna, nem az övé.
És
a Barabás Béla beszédjén kívül, mely frappírozott mindenkit, s méltó volt az
alkalomhoz, majdnem ezt mondhatjuk valamennyi ünnepi incidensrõl.
Édes
Istenünk, a világ halad, az eszmék csiszolódnak, csak az igazi nagyság nem
változik, csak növekedik ragyogásban. Kossuth apánk isteni ragyogásához hogy
illenek azok a közhelyek, amelyeket a képviselõ és egyéb bácsik használtak, s
amelyeket harminc év óta nem használ már csak közepesen jóízlésû ember sem.
Hol
láttuk megmutatni a jövõ elõtt Kossuth nagyságát, megértetni: mi vár még e
szent névre a jövõben?! Ehelyett a gepidákról, talizmánokról s egyéb
ócskaságokról olvastak föl, mint például Móczár tanár, vagy mondtak monotonul
dikciókat.
Végül
- ez meg éppen csak külsõség ugyan - mégis mért nem öltözött Kossuth fia magyar
díszbe?... Úgy illett volna ez, s olyan jól esett volna így látnunk, ha már
beszédben nem tud a magyar szívekhez szólni!...
Nagyon
nagyjában ezeket kellett elmondanunk.
Mi, a vendégek s az ünnepi formák intézõi nem voltunk méltók a nagyszalontai közönséghez,
mely az ünnepnek lelket, csodásan szép tartalmat adott. Ez a közönség ünnepelt,
s az ünnep ezért volt szép és feledhetetlen.
Kossuth
ércalakja tartsd meg ezt a népet ilyen nemesnek, nagynak és erõsnek!
Nagyváradi Napló
1901. július 2.
|