|
A
klerikalizmus oda van a boldogságtól, ha egy kis protestáns segítséghez jut.
Ezért van nagy becsülete a klerikális táborban még Bartha Miklósnak is, Kaas
Ivor bárót meg éppen elevenen szeretnék üvegszekrényben mutogatni az
ultramontánok. Legutóbb egy kis kálvinista segítséghez jutottak. Ujjongnak
módfölött. Szabó Aladár ref. teológiai igazgató tanár egy értekezését
használják föl maguk mellett. Az igazgató úr nagy hangon szavalja, hogy a
nemzetnek erkölcsi erejét a lehetõ legmagasabbra kell fejlesztenie, s biztosítékot kell nyújtania mindazoknak
a törzseknek - amelyek bár nem magyar ajkúak, e hazában laknak, hogy sorsukat
bátran kapcsolhatják a magyarság sorsához, mert az emberiséget boldogító
legszentebb eszmék szolgálatára kötelezte el magát. Szabó határozottan ellene
van az egyetemekkel kapcsolatos
protestáns teológiai fakultásoknak; szerinte az állami teológiai fakultás
biztos hídja lenne a protestáns egyházak teljes elállamosításának, mert az
onnan kikerült lelkészek bizonyára levonnák azt a következtetést, hogy ha az
állami dotáció és kinevezés mellett a teológiai tanár jó protestáns lehet, hát
miért ne lehetne az esperes és a püspök is?! Szembeszáll azzal a felfogással
is, mintha a protestantizmus bajait az állami segítség emelésével lehetne
megszüntetni. S több effélét hord még össze Szabó úr. A klerikálisok pedig
büszkén mondják, hogy lám vannak protestáns elvtársaink is. Hát egy kis tévedés
van a dologban. Szabó Aladárt ismerik a magyar protestánsok. Õ régen hirdet
reakciós elveket, sõt, mint Szász Gerõék annak idején rásütötték, valósággal
vallási miszticizmus felé hajlik. Olyan nagy akvizíciót hát nem csináltak a
klerikálisok. Nyugodjanak csak meg. Mellettük soha, mindig csak szemben találják a magyar protestánsokat.
Nagyváradi Napló
1901. július 9.
|