246. A HIVATALOS STÍLUS

A hivatalbeli stílusról sok mindent összeírtak s írtunk már ebben az országban. Megállapodott hivatalbeli urak azt tartják, hogy a hivatalos stílusnak valami különös méltóságosnak kell lennie s olyannak, hogy az avatatlanok ne értsék meg egykönnyen. Gyönyörûséges nagy­váradi példáját hallottuk ennek a hivatalos felfogásnak. Nemrégiben egy fiatal jogászembert neveztek ki a törvényszékhez. A fiatalember tele volt persze ambícióval, s ambíciói közé tartozott az is, hogy õ magyarul és értelmesen írjon hivatalosan is. A „tatik-tetik” szörnyûségei ellen volt különösen gyûlölettel eltelve az ifjú hivatalnok. Egy szép napon aztán csinált vagy húsz végzést. Mind igen gondosan csinálta meg, s valamennyit „tatik-tetik” nélkül, kifogás­talan világossággal és magyarsággal. Aztán átvitte az aktákat a bíróhoz, aki mellé „osztva” volt. Az öreg bíró belenéz az elsõ aktába, s valósággal elsápadt. A másodiknál már pirosodni, a harmadiknál káromkodni kezdett. A negyediknél pedig összefogta az egész aktacsomót s széjjeltépte. Azután komoly, feddõ hangon szólt a könnyelmû ifjúhoz:

- Nem tudom, hogy leszünk. Nagyon kevés tehetsége van ezekhez a dolgokhoz. Még írni sem tud. Az ilyen fogalmazást pedig nem veszi be az én gyomrom.

Az ifjú jogász pedig azóta úgy ír, ahogy illik komoly hivatalnokhoz, s ha önök - adós társaink - olyan végrehajtási végzést kapnak, amelyben minden második szó „tatik-tetik”, s aminek a megértéséhez külön hites magyar tolmács kell, legyenek egészen biztosak, amaz ifjú ember írta, kirõl a fentebbi eset „íratott”, s okulás és tanulás okából nyilvánosságra „hozatik”.

Nagyváradi Napló 1901. július 10.