|
Szinte
idegenszerûleg hat már ránk a sok modern fércmunka után egy
Shakespeare-elõadás, és mi tûrés-tagadás, bizony csöndes mosollyal hallgatjuk a
római tribunok és gladiátorok heves deklamálását, amelyet gyönyörûséggel
élvezett és sürgetett a mûvészi nívó érdekében a régi jó publikum. De a derûs
felvonásközök dacára is igen helyesnek tartjuk, hogy olykor ilyen klasszikus
régi mûvet is felvegyenek a repertoárba, már csak az ifjúság kedvéért is, mely
eléggé tiszta és romlatlan kedélyû ahhoz, hogy lelkesedjék a nagy pátosszal
elszavalt jambusokon.
Egyebekben
pedig Coriolanus elõadása ismét alkalmat adott egy komolyabb törekvésû
színész-egyéniségnek arra, hogy mély tanulmányáról, nemesebb tehetségérõl - ha
szegényes, kirívó keretben is - tanúságot tegyen. Peterdy Sándor csak az új,
könnyebb, értéktelen mûvészi alakítások divatjának tulajdoníthatja, hogy ma
nincs ott, ahová õt becses tehetsége predesztinálja - a Nemzeti Színházban. Így
vidéken vajmi ritkán jut alkalma arra, hogy egy igazán tehetségének megfelelõ
és oly szerephez jusson, melyben õ a szerepet, s a szerep az õ összes mûvészi
képességeit megfelelõen kiemelhesse. A csekély számú közönség hálásan és
élvezettel hallgatta a halhatatlan angol költõ örökéletû mûvének címszerepét a
Peterdy átgondolt alakításában. Shakespeare-t vagy jól kell adni, vagy sehogy, de adni kell, mondta a nemzeti
színházi intendáns minõségében az öreg Podmaniczky báró, és Peterdyn éppen nem
múlt, hogy a nemzet bárójának kívánsága Nagyváradon ezúttal nem mehetett a
jogos kívánság elsõ része szerint teljesedésbe. Coriolanus-ból igazán csakis Coriolanust láttuk: a gõgösségig
büszke római fõurat, aki egyformán nagy volt a mágnás dölyfe s a hazafiérzés
felülkerekedése kitöréseiben.
Különösen
ki kell emelnünk Coriolan anyjával való találkozását, melyben valóban tragikai
fönség nyilatkozott meg. A többi szereplõk közül Somogyi[né] (Volumnia),
Krasznay Viola (Virgilia) és Bognár János (Cominius) közremûködésérõl
emlékezhetünk meg õszinte elismeréssel.
Nagyváradi Napló
1901. október 26.
|