294. A VÖRÖS TALÁR

- A Szigligeti Színház mai újdonsága -

A vörös talár fõ problémája az, hogy hol tölthette a baszk paraszt, Etchapare, az áldozó­csütörtökre következett éjszakát? Mielõtt a csendõrök elfogják, az ablakon át hallják, mint súgja oda a feleségének: el ne áruld, hogy azon éjszaka nem voltam itthon. A vizsgálóbíró elõtt pedig a házaspár sokszoros hazudozása után végre, mint eget ostromló igazságot kiáltja világgá az asszony, hogy az ura azon éjszaka ki nem mozdult a házból. Ugyebár ez gyanús dolog, s ha önök vizsgálóbírák volnának, gyanúba fognák ezt az amúgyis rossz hírben álló parasztot egy vén uzsorás meggyilkolásáért, kit éppen azon éjszaka öltek meg, és nem egy jel vall arra, hogy Etchapare a gyilkos? Nos a Brieux darabjában ezért kell költõi izgaságszolgáltatásul elpusztulnia egy vizsgálóbírónak azért, mert a maga módja szerint felelt arra a kérdésre, melyre az Etchapare iránt láthatóan jóindulatú Brieux négy felvonáson át elmulaszt megfelelni: hol töltötte Etchapare az áldozócsütörtökre következõ éjszakát?

A négy vagy öt színdarab között, melyet Brieux e négy felvonásban összekovácsol, ez a Justizmord-ellenes értekezés a legbosszantóbb. Brieux úr úgy tesz, mintha nem tudna abba a rettenetességbe belenyugodni, hogy a büntetõ igazságszolgáltatás formájában véges emberek rendelkeznek a maguk kicsiny egyéni érdekei szerint embertársuk életérõl és vagyonáról. Hát ez igaz, hogy vérlázító, de semmivel sem vérlázítóbb, mint általában az egész társas és társadalmi élet, mely éppen azon alapul, hogy egyik ember beleszólhasson a másik dolgába, s ki-ki a maga egyéni érdekei szerint. Hogy ezt a közvádlói tiszttel illusztrálja, melyben a mieinkhez tartozik, hogy lehetõleg minden vádlottat elítéljenek, ennek ellenébe lehet vetni a védõi tisztet, melynek az a mestersége, hogy mindenkit felmentessen, s a büntetlenség lehetõségével csábítsa embertársaik ellen való gaztettekre a rossz embereket. S erre mi is elkiáltanók, a la Brieux, hogy: rettenetes, rettenetes, rettenetes, hogy van ilyen tisztség a világon, melynek erejével az egész társadalom ki van szolgáltatva védtelenül a gazembernek. S ezt több joggal mondhatnók, mint Brieux, mert a védõnek valóban anyagi és erkölcsi érdeke, hogy az õ védence megmeneküljön, a vádló ügyésznek ellenben nem érdeke, hogy a vádlottat elítéljék, s a Brieux egész épülete hamis, mert azon a hamis, hogy ne mondjam rosszhiszemû föltevésen épül, hogy a halálos ítéletek száma egyenes arányban áll a bírók s az ügyészek elõléptetésével. Ez egyszerûen nem igaz, és sokkal nagyobb ostobaság, hogysem [igaz] lehetne.

Ebbe a fõdrámába vannak beskatulyázva az aldrámák, melyek közt legérdekesebb az Etchapare-néé, kinek egy fiatalkori ballépését az ura a tárgyalás során tudja csak meg, s ekkor hiába a fölmentés, mert családi boldogságuk mégis fel van dúlva. Errõl a kérdésrõl azután, hogy a férjnek van-e joga az efféle felfedezéseken elképedni, a negyedik felvonásban egy külön kis értekezésláva zúdul a holtfáradt közönség nyakába. Tegyük föl, hogy ebben az értekezésben Brieux úrnak igaza van, mi köze ennek a juszticiához? Az obligát tiráda, melyet Brieux e tárgyról hõsnõjével a közönség felé kiáltat, kitûnõ volna, ha például egy anglikán lelkész szavalná el. Egy parasztasszony ajakán lehetetlen, és oly nyilvánvalóan mutatja a közönség idegeire való spekulálást, hogy már nem is bosszantó, de szánalmas. Brieux úr, aki páratlan napokon a nacionalisták tapsaira szokott spekulálni, ebben a darabjában a dreyfusar­dok tapsaira spekulál. Lehet, hogy a közelmúlt hangulatainak e túlfeszültségében a franciák fellázadt jogérzetének még ez a szélhámos fecsegés is jólesett, elõttünk, akiknek nem volt Dreyfus-ügyünk, bántó és érthetetlen. Nem menti meg a színpadiasság szempontjából kitûnõ második felvonást, melyben egy vizsgálóbírói kihallgatás van igazán remek élethûséggel színpadra szõve.

Csakhogy éppen ez az élethûség azt okozza, hogy a nézõ önkénytelen is a vizsgálóbíró részére áll, s annál kényelmetlenebbül szinte kétfelõl pofonvágottnak érzi magát, mikor Brieux úr e felvonás alapján lázad fel az igazságszolgáltatás intézményei ellen. Egyfelõl égbekiáltóan hamis logikával, másfelõl gyenge és bohózati karikatúrákkal érvelni olyan hatalmas és, ha bûnös, bûneiben is nagystílû intézmény ellen, mint az igazságszolgáltatás: ezt az õ évek óta tartó izgalmaik közt minden józanságukból kiforgatott párizsiak elfogadhatják, minket elkedvetlenít.

Nagyváradi Napló 1901. november 24.