315. AKI ELTÁVOZOTT

Nagyvárad a nagyobb korú vidéki városok közül való, de nem volt mindig az. Akik ismerik a vidéki élet kicsinyességét, meg tudják ám becsülni ezt a fölcseperedést. Ám akik ismerik a vidéki élet kicsinyességeit, azt is tudják, hogy ez a fölcseperedés, ez a nagykorúsító mûvelet sokba került, sok energiába, sok munkába, sok viaskodásba.

Úgy rendszerint mi is csak gúnyolódva szoktuk a vidéki városok „közéleti alakjait” emlegetni, pedig ezek között a „közéleti alakok” között találhatók azok az energia-, idõ- és munkaáldozó emberek, akik annyi hittel, amennyivel mások a Parnasszusra törnek, hadsereget vezetnek vagy magasabb fórumú diadalokat aratnak, nekifeszülnek egy vidéki város kiskorú társadal­mának, agitálnak, munkálnak, viaskodnak, hogy életet hozzanak oda, ahol mozdulatlanság, élhetetlenség van.

Egy kis olyan búcsúztató-féle elébe írtuk e filozofáló sorokat, és szinte rosszul esik, hogy e búcsúztató csupán csak nekünk jutott eszünkbe. Csinos kórista leányoknak, lehetetlen primadonnáknak, jámbor filisztereknek könnyen jut a búcsúztató ünnepségbõl, s annak, akirõl mi most szólni akarunk, nem jutott semmi. Pedig típusa õ a kisvárosi élet türelmetlen reformátorainak. Kunz Gusztávról beszélünk, ki nekünk nagyváradiaknak immár egy idegen úr, s aki egészen idegen mégsem lehet itt soha. Kunz Gusztávnak része van a mai nagyváradi életben. Nem túlságosan szimpatikus modorú úri ember. Mint minden reformálni, változtatni szeretõ ember, sokakkal állott hadilábon. Mi, újságírók, pláne nehezen tûrtük némelykor okvetetlenkedésnek tetszõ egynémely szereplését. De Kunz Gusztáv mégis szerencsés ember. Elõbb-utóbb meghódította minden ellenfelét, aki õt csak úgy felületesen ítélte meg.

Ez az ember szívvel-lélekkel nagyváradi lett. Mint üzletember, ritkította párját. Ha politizált, okosan politizált. Heves õ csak társadalmi akcióiban volt. Ha Nagyvárad az egyletek városa, Kunz az egyletek embere volt. Nincs olyan derék egylete a városnak, hol egy lap ne kellene az egylet történetébõl a Kunz Gusztáv érdemeinek méltatására. Legszebb intenciója volt a különféle társadalmi kasztok összehozása. Itt tetszett meg benne az a derék liberális gondol­kozás, mely olyan szükséges volna a régi magyar középosztály helyére állott kereskedõ osztálynál. Fáradhatatlan, derék, Nagyváradot imádó, liberális gondolkozású ember volt. Mi, akik sokszor álltunk vele hadilábon, örömmel és bizonyos hálával ismerjük ezt be. Ilyen munkás, áldozatkész, derék polgár sok kellene Nagyváradnak, aki „közéleti alak” volt, de a közéletért mindig csak áldozott, s szereplését nem gyümölcsöztette… a viszontlátásra búcsúzunk csak tõle!…

Nagyváradi Napló 1902. február 6.