|
Októberi
este volt. Egész nap esett az esõ: csúnya, piszkos víz mosta egy csomóba az
õszirózsa lefonnyadt szirmait.
Estefelé
elállott az esõ. Sûrû, nehéz köd ereszkedett a megáztatott városra, s a fojtó,
nehéz ködben alig tudtak utat törni a gázlámpák reszketõ fénysugarai.
Csendesen, elmerülten mentem végig a
külvárosi utcán. Ez a köd, ez a nagy, nehéz köd ráült az én lelkemre is.
Emlékezni csak októberben lehet. A
hervadás, a síró õszi felleg, a köd eszünkbe juttat minden fényt, mert az
emléknek csak fénye, az eltûnt ifjúságnak csak varázsa van.
Egy füstös kávéházban ültem egész délután.
Az ablakokat verte az esõ, s én gondolkoztam.
Távol vagyok mindenkitõl, akit szeretek.
Egy nagy, idegen városban, hol ismeretlen, hideg emberek vannak körülöttem, hol
ezerszer jobban érzem egy szerencsétlen, eltévesztett élet keservét.
És baktatok haza. Ködben, sötétségben.
Egyszerre szomorú zeneszót hallok.
Bánatos, bús nótát játszanak. Egy gyászindulót. A ködön keresztül erõs fény tör
át, a szél fáklyafüstöt ver a szemembe.
Temetés zeneszó és fáklyák mellett.
Októberi estén, ködös, szomorú októberi estén, mikor tele van a szívünk
borongós sejtelemmel, kínos halálvággyal.
...És összefacsarja a szívem a
visszatartott keserûség. Most már eszembe jutott minden, minden...
A ködben reszketõ fáklyafény, a síró
muzsikaszó eszembe hozta az én nyomorult, átkozott sorsomat.
Egyedül, elhagyatva, idegenben rovom át a
napokat. Köd ült a szívemre, októberi köd. - Roskadozom...
Letörtek a remények, meghaltak a
vágyak. Terhe vagyok magamnak, terhe a világnak.
Nem így gondoltam, s így lett.
Magasra vágytam, sír felé roskadoztam.
Elõttem van egy szegény, beteg
asszony arca. Engem sirat
mindig, engem keres mindig, hiszen õ szeretett, õ is szeret. ...Édesanyám.
Csak egyszer láthatnám meg. Csak egyszer,
utoljára...
...A zene elhaló hangjai még fülembe
csengtek, s én leborultam az én kis, hideg szobám csupasz asztalára, s sírtam
zokogó sírással, ahogy régóta, ahogy még sohasem.
Sirattam azt az ismeretlen halottat, akit
most temetnek októberi ködös, szomorú alkonyatkor... sirattam a másik halottat,
a legszerencsétlenebbet - magamat.
Debreczeni Újság
1899. május 30.
Yda
|