|
Borzongóan
gomolygó köd keblén megszületett az elsõ dér, gyászos hírnöke e földünket
fenyegetõ páncélos zsarnoknak, a télnek. Fagyasztó, hidegen süvöltõ szél
száguld végig letarolt mezõkön, kietlen pusztaságon és rémes hangon jelenti be
a hatalmas vendéget, aki jõ, hogy megfossza ékétõl a kincsgazdag földet,
pusztává tegye a rónát, díszétõl megfosztotta a gyümölcshozó fákat, s páncélba
öltöztette a csörgõ patak vígan csobogó kebelét.
És
mikor a kékesszürke égbolt áttetszõ színére odarajzolja aranyszínét a felkelõ
nap alig érezhetõ hõt hintõ sugára, zuzmarától fehér színû fátyollal bevont fák
ágai reszketnek, csillognak, mintha még egyszer a tavasz virághintõ kellemeit
akarnák bemutatni.
Dér
csillog mindenütt, öldöklõ, életet semmisítõ dér. A zörgõ ágak rezegnek, a még
ágaikon függõ levelek szomorú sóhajtással leperegnek a fagyos földre. Pusztul,
megsemmisül minden, mi a tavasz keblén született. Sehol semmi többé, csak
pusztulás, csak enyészet. A dér kiszínezi még egyszer a fákat, a zörgõ
lombokat, a bevonulását tartó enyészet tiszteletére.
Mi
meg futunk, fáradunk, küzdünk tovább a vakító, szürke ködben, nyugodtan
lépdelünk végig a dértõl csillámló lehullott faleveleken, s boldognak érezzük magunkat,
hogy még… köhöghetünk.
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. november 23.
|