|
- A Nemzeti Színház bemutató elõadása -
1.
Én csak a Meszes körül kóboroltam, e
nagy kapu táján, melyen Erdélybe bezörgetett Tuhutum vezér, és láttam a
Kerekesiukat, Kováciukat, Szilágyiakat és Feketéket, az elvadult, nyomorult
mócokat, akik utálnak bennünket, urakat, magyarokat, zsidókat, de téli,
pellagrás ínségükben állati megalázkodással kérik és fogadják az állami
kukoricát. És láttam Biharban is, miként láposodott el a magyar vérfolyó, s
miként oláhosodott, dekadált az erõs, magyar fajta. Ezek csak a szélek. De mi lehet
ott bent, a havasok körül? Mi tárulhat Erdélyben, a régi magyar mezõkön? Oh,
nem kell ám vadmagyarnak lenni, hogy ez fájjon. Ez szíven foghat mindenkit.
Mert itt szerencsétlen cserevásár folyik, s egy értékesebb, szükségesebb fajtát
falt fel, s fal még egyre az értéktelenebb, az emberi kultúrától messzebb álló.
Ez itt valóság. Sõt több a valóságnál. Erdély a magyar fajtának több, mint egy
fenyegetett terület. Erdélyt a magyar géniusz bástyájává avatta volt a mi
szomorú sorsunk. Európaiasan ott kezdett vibrálni a magyar lélek.
„Magyarország” - miként az õs-erdélyi ma is nevezi - Erdély felé tekintett
fájdalmas reménykedéssel valamikor, és talán még ma is ott kell keresnünk a
nyomokat, a póznákat, ha a magyar kultúrát nem a hipermodern Marconi-rendszerrel
akarjuk megcsinálni. Hogyne lehetne Erdélyrõl, a veszendõ Erdélyrõl drámát
írni! Ha egyetlen kultúrország színpadja sem engedné meg a dramatizált
vezércikket, a mienknek Erdély miatt meg kellene engednie. Tudja meg mindenki a
veszedelmet. Meetingeket kellene tartani. Semmi sem volna sok.
2.
Rákosi Viktor Elnémult harangok címû regénye vészkiáltás volt Erdély miatt, és mi
örültünk, hogy ezt a vészkiáltást a színpadról halljuk újra, a színpadról, mely
megszázszorozza a hangokat, hogy beleremegnek az erdélyi havasok és a magyar
szívek. Miért nem merték hát megtenni azt Rákosi Viktor és Malonyay Dezsõ, a
színmûírók (vagy színjátékírók, mert õk színjátéknak keresztelték a mai
darabjukat), amit a regényíró Rákosi Viktor megcselekedett? Bocsánat: ez egy
kis gyávaság. Vagy-vagy. Ez a téma, ez az egy téma kibírja a tendenciát a
végletekig. De ez a téma, ez az egy téma nem tûri el, hogy kis szerelmi játékok
mellé rendeljék, hogy teletarkítsák etnográfiai érdekességekkel, vígjátéki
kedveskedésekkel és még sok egy és mással. A regény sok mindent elbír. A
színpadnak még akkor is megmaradnak a maga törvényei, mikor tribünként
használják. Az a legnagyobb hibája a Rákosi és Malonyay darabjának, hogy nem
mert tisztán, becsületesen, nemesen tendenciózus darab lenni.
3.
Simándy Pál, ifjú kálvinista
teológus, hazakerülve a külföldrõl, egy kis bánattal a szívében, apostol akar
lenni Magyar-Garabán, hol az oláh áradat eltemette a magyarságot, s hol alig él
már néhány korcs-magyar, pedig magyar volt itt valaha a világ. Hatalmas pópájuk
van az oláhoknak, a liga és a komité vitéze, a havasok püspöke. Evvel kell
megvívnia Simándynak a harcot. Meg kell szólaltatnia, büszke kongásra hangolnia
híres, néhai jó Bod Péter uram templomának Rákóczi-harangjait, s a „ködbõl a
világosságba emelni” a korcs-magyarokat. Véghez viszi mindazt, amit egy
Jókai-féle Berend Iván véghez vihet. S mi az eredmény? Nõül veszi az oláh pópa
leányát. Ez a mese röviden, de ez a mese ugyancsak tele van aggatva
epizódokkal, melyek sem nem elég simulók, sem nem elég kerekek.
4.
Az elsõ felvonás olyan, amilyet
vártunk. Itt tényleg két világ készül összecsapni. A második felvonás kedve[s],
néhol úgynevezett poétikus, de már itt - hajh, veszendõ erdélyi magyarság - a
tiszteletes úr szerelmes kezd lenni, s még szerelmesebb Flórica, a
papkisasszony. Itt most már bagatell kezd lenni a titáni harc, a fajok harca. A
harmadik, negyedik felvonás már majdnem egészen szerelmi játék. Néhol észbe
kapnak a szerzõk, s ilyenkor Simándy cserélgeti Flóricát és a magyarságot szíve
szerelmében, de már ekkor átsiklott a mese Kenyérmezõrõl - Küthérába. Hiába
kondul a Rákóczi-harang, hiába deklamál Simándy, hiába beszél Todorescu Tódor,
a pópa, a láthatatlan bukaresti kezekrõl, hiába szólal meg az öreg magyar
Zalatnay Barnabás, kinek õseit itt koncolták fel 1848-ban az oláh rablók, hiába
minden. Ez a történet már szerelmi történet, s nem Erdély csöndes, de irtózatos
tragédiája.
5.
Sikere volt a darabnak mégis. És e sikert
megérdemelte. Egy-két nagyon-nagyon igaz alak, egy-két nagyon nemes és szárnyaló
gondolat, egy-két nagyon festõi, erõs kép tartósan fog bevésõdni a nézõk
lelkébe. Hány színpadi darab éri ezt el? Nagyon kevés. Simándy és
papkisasszonya nem tehetnek arról, hogy õk nem élnek. Flórica inkább egy olyan
Vacarescu Helén-féle oláh delnõ, kinek friss oláh vérét megrontotta a
túlcivilizáltság és a sok - vers. Simándy pedig nem élhet (a színpadon
tudniillik), mihelyst magyar szívénél erõsebb lett a férfi szíve. De annál
elevenebbek az õkörülöttük élõk, mozgók, mókázók vagy siránkozók.
6.
A színészeknek nehéz soruk volt, de
gyönyörûen helytállottak. Rákosi Szidi, D. Ligeti Juliska és Gál voltak azok,
kik legelsõsorban érdemesek a szerzõk hálájára, s szolgáltak rá a tetszésre,
tapsra legjobban. Az oláh papkisasszonyt már a Márkus Emília nagy mûvészete sem
tudta élõvé tenni. Vízváriné, Rózsahegyi, Szacsvay, Gabányi is kiválóak.
Simándy szerepével viszont Mihályfi nem érhette azt el, amit a szerzõk is
elveszítettek. A kisebb
szereplõk is a legjobbak voltak. Sok volt a taps a nyílt színen is. A szerzõk
közül Rákosi Viktor jelent meg többször a függöny elõtt a közönség lelkes,
zajos hívására.
Budapesti Napló
1905. január 21.
(Dyb.)
|