|
Él Romániában egy német hírlap.
Afféle informáló újság, mely kihordja az európai lapokba az ifjú királyság
jelesebb és európai nyilvánosság után áhítozó híreit. Véletlenül elég érdekes
hírecskére bukkantunk a romániai lapban. A román etnográfiai társaság nagy
mûvet akar kiadni. Megcsináltatja Magyarország román helységcímtárát. Hogy majd
a jövendõ nagy Romániának ne legyen evvel is baja. Erdélynek és az egykor
kapcsolt részeknek helységcímtárát. Különben pedig ennek az etnográfiai
társaságnak õfelsége, Károly király a védnöke. Carol. Talán így hívják õt
románul. Szóval egy igen elõkelõ, sõt királyian elõkelõ társaság ez az
etnográfiai társaság.
Se treasca. Nem ijedünk meg, de
mégiscsak búsan kérdezzük: hát ilyen eredményeket kell megérniök a magyar
nemzeti gondolat fényes páncélú vitézeinek? A mámoros nemzet a triumfus napját
lesi és várja. A nemzeti lét szent teljességének fantoma elõtt térdelünk.
Eközben pedig csak úgy zúdulnak ránk a kellemetlen csodák.
Elõször jöttek a Russu Sirianuk. A
Vládok. A hazafiak. Õk maguk hirdetik, hogy hazafiak. Hû fiai az államnak. És
hajunk szála égnek meredhet: egy ország fiai milyen rettenetes eltéréssel
konstruálják meg a hazafiság fogalmát. Olay Lajos is hazafi. Russu Sirianu is
azt hirdeti magáról. És nekünk látnunk kell, mint jönnek sokasodva a magyar
nemzeti fórumra ama másik hazafiság hirdetõi. A hazafias memorandisták. Az
erdélyi foglalók. Kik nagyon meg tudnák magyarázni, ha akarnák, hogy miért
éppen most jönnek.
És míg a hazafias Russu Sirianuk
idehaza próbálgatják lazítani nem túl erõs kötelékeit a nemzeti államnak,
odakünn, Havaselvén, az ifjú román királyság már spirituáliter be is kebelezi a
bekebelezendõket. Egészen a Tiszáig talán. A nyugati román országok sajtóját
figyelmeztetik, hogy most, most... Közeleg a Világtörténelem régen megígért
pillanata. És Románia készen áll a nagy pillanatra, mely Traján császár fiait
felkelti az ázsiai csorda igája alól. A tudós etnográfiai társaság pedig Carol
király védnöksége mellett jelenti ki, hogy Nagyvárad Oradea Máre s Érmindszent
Mencentu.
És mindez éppen akkor, mikor a
nemzeti gondolat vitézei az óvatosakat árulóknak dörgik le. És ugyanakkor,
mikor Luegerék odavannak a türelmetlenségtõl, hogy még mindig késik a
bemasírozás a rebellis földre. A civilizálatlan Pusztára, mint valamikori, nem
is régi, tósztozó jóakarónk, a német császár címezte a magyar glóbust a minap.
Nem kell-e szorongva nézni a sok
véletlent? Nem kell-e remegve tekintenünk magunkba? Vajon nem õk ismerik-e
jobban a mi erõnket? Vajon nem férne-e reánk egymás megértése s egy kis óvatos
okosság? Vajon helyesen állapították-e meg a mai erõk viszonylatát azok, akik a
nemzeti gondolatot olyan szépen, olyan kérlelhetetlenül rebbentették szárnyra?
Egyelõre még csak Lueger
szájaskodik. Carol király pedig megengedi, hogy egyelõre csak névlegesen
szaggasson szét bennünket az õ ambiciózus népe. Ám a véletleneknek az a
természetük, hogy szeretnek egymás nyomában járni. És búsabbnál is búsabb dolog
volna, ha minket újra az a végzet érne el, hogy új föladatok helyett újra
kelljen azt megcsinálnunk, amit sikerült visszacsinálnunk.
Mert rémek nem háborgatnak
bennünket. Halálosan nem igen
tudunk megijedni. Együtt leszünk mind, mind, kik most nem akarjuk megérteni
egymást. Együtt leszünk, mihelyst Lueger úrék akarják. Vagy mihelyst Traján hõs
fiai tovább mernek menni a nádszállovaglás szép játékán, mely különben nem is
olyan nagy bûn népeknél, melyek még a hátulgombolós nadrágot viselik. De hogy
mi olyan legények vagyunk, kiknek a fejét tíz helyen szakíthatják be, s még
bele sem halunk: ezt talán nem olyan sürgõs nekünk bebizonyítanunk.
Se treasca! Talán javunkra szólnak ez apró
esetek. Ez intõ jelek. Ami még mindig nem volna késõ. A román etnográfusok
mintha nekünk tanítanák az etnográfiát. Nézzünk széjjel itthon. Szedjük rendbe
a dolgainkat itthon. Lesnek reánk egyforma dühvel gonoszak és botorak...
Budapesti Napló
1905. május 24.
(A.)
|