|
- Egy kicsit nekrológ -
Gyászolok egy minap néhaisodott,
szép, öreg urat, nagyon távolról és csak magyarosan vérrokonomat, falumbélit
Érmindszenten Érmindszentrõl. Úr volt a szó jó értelmében, mégis sietett
ezúttal, elsietett, s itt hagyta nekem a fájdalmon kívül a magyar falusi
földesúr mai problémáját. Nemcsak ivó, magát eltartató, agarászó, hencegõ, üres
és oktalan úr lakta ám még az utolsó két decenniumban sem a magyar falut. Az a
magyar lobbanás, mely a kuruc idõkön át Martinuzziékon s a reformos diétákon, a
forradalmon s az emigrációs, kénytelen tanulmányutakon a kiegyezéshez vezetett,
iskolát hagyott, ha gyéret is.
Ez iskolának szép tanítványa volt az
én boldogult bátyám és rokonom, aki Eötvös József emlékezetében élvén úgyis,
Eötvös Józsefnek volt a híve igazán. Tanult, szívesen és tanulóan tanult, s ha
átment a magyar határon a vonatja, kinyitotta a szemét, ha fájdalmas is volt.
A Szilágyságban õ volt az elsõ
fõszolgabíró, aki elõször is két doktorátust szerzett, de ezen nagyon fölül
egészen a járása életét érezte, élte és igazította. Jó lovai lehettek volna
mindig, mert akkor még kétezer holdat tartottak mögötte a jó viszonyok, de az õ
lovai gebék voltak mégis. Mert hajtatta õket éjjel-nappal, mert minden falunak
gyakori vendége volt, s nem tudott elaludni Csóltea Vaszalikának egy nagyon
igazságtalan adó-dolga miatt.
Már nem olvasott sokat az utolsó
idõkben, amikor már csak a földet túrathatta gyermekei számára; de
informáltsága bámulatba ejtett. Szeretett bennünket, kik progresszíveknek
valljuk magunkat, nem voltak gõgjei, rombolhatatlan korlátoltságai, babonái.
És mikor már nem is „közigazgatott”,
ezt csinálta a falujában élete fogytáig mégis anélkül, hogy jobbágytartó õseire
emlékeztetett volna. Szerette, kívánta, ha fölemelkedik valaki, óvatos volt az
ítéleteiben, s egyszer meg tudtam hódítani a nemzetiségi kérdés mûvelt
megoldásának is, holott oláhos vidéken élt, s nagy oláhgyûlölõ volt eladdig az
öregúr.
És sikerei mégsem voltak, és
akaratlanul a nálánál nagyobb magyarok sorsára kell gondolnom: fajbéli
magyarnak ígyen nem szabad kiválnia. Lehet, hogy gyönge is volt, hiszen ez is
magyar fátum volna, de nem ez lehetett legmélyebb hiánya, még mélyebb, még
tragikusabb.
Arra gondolok, hogy sorsunk talán
még sokáig senkiévé és senkikévé teheti a magyar falut, s hogy be kár, ha ez a
talán nem legideálisabb, de most legbeválóbb és legszeretnivalóbb típus
távozik.
Amerika nem küld vissza a
bevándorlók közül jó és vezetõ anyagot, az inellektueleket elfogja a szolgabíró
és a csendõr, ha bemenni próbál. A régi, pompás úranyag péppé vagy vitriollá
vagy legalábbis Tisza-kortessé vált: árva a falu.
Elárvult már régen a falu, s még
jobban elárvul: bocsánat, hogy mindent így az érzéseimen keresztül-kasul látok,
de ezek ritkábban csalnak a teóriáknál.
Siratom öreg barátomat, bátyámat, s
úgy érzem, hogy az õ hirtelen eltávozása is igazolja az én nagy, fekete
reménytelenségemet abban a szabadító harcban, melyet folytatunk, de talán -
hiában[!].
Világ 1913. október
4.
Ady Endre
|