|
I.
Emlékezés Millerand miniszterre
Ma már merek kacagni magamon, mikor
eszembe jut egykori látogatásom Millerand úrnál, Franciaország mai
hadügyminiszterénél. Lap-direktorom, fogadott apám, Vészi József parancsolta
volt, hogy fölfogatságaimat[!], borzalmaimat leküzdve európai hírességeknél
kilincseljek. Jó pénzért jó vagy rossz vagy akármilyen cikket kéregettem tõlük
a lapunknak, példaadót, erõsítõt az alig megszületetten legyilkolt magyar demokrácia
számára. Emlékszem: exminiszter, képviselõ, kiátkozott szocialista s dús
jövedelmû ügyvéd volt akkor Millerand. Drága utcában, saját hoteljában lakott,
inasok adogattak át kézrõl kézre, szobáról szobára, míg hozzá juthattam.
Jól ápolt, kiurasodott francia
vincellér ült drága íróasztalánál egy pompás szobának. Piros arcú, kevély,
ravasz, játékos szemû, nagyon egészséges, fiatalos burzsoá-arisztokrata.
Akkoriban írogattak elõkelõ „írók és gondolkozók” szinte járványszerûen s
affektált búval a burzsoázia haldoklásáról. Hogy mégiscsak kár érte, mert a
nagy forradalmat megcsinálta, Napóleonnal a világ nyakán ült, azután a jólét,
kedvesség, szépség, divat, kényelem és hangulat új variánsait találta föl. És
én Millerand úrnál halkan kérdezõsködtem: meddig késlekedhetik még nálunk,
Keleten, a megváltás? Hiszen Millerand párton kívül s pártok Millerand[on]
kívül egyformán azt harsogták: „folytatjuk a nagy forradalmat”.
Egyszer írtam róla, hogy lesz õ még
miniszter, sõt talán még több is, de igazán csak ma látom és értem ezt a
fölkészült fiskálist. Undorítóan kedves és unott volt, hízelgõ és gúnyos cikket
is adott. De ez a jól táplált burzsoá-arisztokrata már ott érezte magát s olyan
hadügyminiszteri fotelban, amilyenben ma ül. Hogy nevethetett õ a mi kis, magyar
problémáinkon, õ, aki Messiásnak tudta magát. Valakinek, aki a burzsoázia
elsiratóinak meg akarja mutatni, hogy a fajtája tudja XIV. Lajosékat pótolni.
Ha nép volnék, mindig a jó, régi szokás szerint megfeszíttetném azt, aki
belõlem ki akar válni. Millerand igazán a vén, kegyes Lagerlöf Zelma francia és
republikánus Antikrisztusa.
II.
Tanú: a Történelem
Egyszer valahol a kritikus elmék
röhejbe pirosodtak, mert egy hatalmas államférfiú egy hatalmas cselekedetért a
Történelem elõtt vállalta a felelõsséget. No, szegény Történelem - mondogatták
-, te is jó takaró vagy. Mi sem leszünk majdan, annak idején, a hatalmas
államférfiú is elporladt, s bottal üthetik a felelõsség nyomát. A Történelemnek
azonban mégis, mintha némi lelke és esze volna. A hatalmas cselekedetért a
hatalmas államférfiak fiainak jutott a szerencse, hogy atyáikat igazolják a ma
legcselekvõbb Történet elõtt. Ámen és úgy legyen, hogy a halott kritikus elmék
fájdalmasan piros röheje piros vérben s fekete gyászban, de gyõzelemben
némíttassék el.
Világ 1915. július
4.
Ady Endre
|