|
Valamivel nõtt, erõsödött a szín, a
meleg s a hangulat. A keserves, gethes tél - úgy látszik - végzett már
magamagával. Az utcákról, a könnyû ruhákról úgy látjuk, hogy tavasz van. Ne
higgyék el ám önök azt a badarságot, hogy a tavasz túlságosan megihleti manapság
már az embert. Amit a fûzfapoétákról beszélnek, írnak, az is csak mese. Ma már
a fûzfapoéták sem üdvözlik túlságos lelkesedéssel a tavaszt. Egyáltalában pedig
a jó, agg természet kiment a divatból. Mélységes csodálattal tekintünk vissza
irodalmi atyáinkra s a népnemzeti irány pár közöttünk lézengõ bölényére, kik a
hold sápadt vagy fényes arcáról, a kellemetlen zivatarról, a levelek hullásáról
s mi másról lelkendezve szavalgattak s szavalgatnak. Ma már az emberek az
utolsó szálat is elszakították, mely õket még a nagy Pánhoz fûzte. Az
ibolya-imádás már csak szokás. Föltûzzük a kora tavasz kék virágszálait, mert
ezt február és március hónapokban már régi idõ óta így tesszük.
A tavasznak ma már csak szociológiai
és közgazdasági jelentõsége van. A nyomor enyhül, a munka több s a vetések
rendbe jönnek vagy tönkremennek. Hát ez a sorsa a földön minden szépnek -
végezzük Goethe mester Eleonora hercegnõjével - lejárta immár magát a szép
tavasz is….
*
A változás szent nagy törvényét azért csak a konzervatív agyvelõk s a
szentimentális keblek nem szeretik. A változás szent és háromszor szent, sõt
egyedül szent a földön. A biblia szent lelke mi volna más, mint a változás
szimbóluma. És Heine, mikor a szentlélek lovagjának nevezte az újságírókat,
arra gondolt, hogy a változás szent törvényét legelsõ sorban az újságírók
viszik elõre. Ne tessék hát skribler kollegák, túlságosan ujjongani Henrik
herceg bókjának. Heine egy kicsivel különb legény volt egy
Hohenzollern-csemeténél. Henrik herceg azt mondta, hogy az újságírók a parancsnokló
tábornokokkal vannak egy rangban. A hasonlat sem meg nem tisztelõ, sem nem
találó, sem nem õszinte. Hiszen ha találó és õszinte volna, akkor a legnagyobb
német újságírónak, Harden Max-nak nem a börtönben, hanem Henrik úr Vilmos
bácsijának a helyén kellene ülnie. Köszönjük, herceg úr, a magas címet. Adja
azoknak, akiket boldogít vele. Az újságírót pedig üsse, mert ez ahhoz van
szokva s az ütést jobban szereti…
*
A változás, igen a változás…
Kezdetben vala Szigligeti és elmúla. Utána jött Csiky és elmúla. Jött és
dicsõségben úszik Herczeg Ferenc és el fog múlni. A jámbor filiszter elmék ne
rõkönyödjenek meg, mert ez ám igaz.
Amint a színészség múlandó, nem
tartalmas, nem értékes s nem eredeti produkciója az emberi léleknek, akként
múlandó és értéktelen a színpadi írás. A színpad a máé, a jelené, a
mindenkori közönség ízléséé. Hiába vágják a fejemhez Szophoklészt és
Shakespeare-t. Ez mit sem bizonyít. A Szophoklész- és Shakespeare-imádás éppen
olyan benevelt betegség, mint sok ezer úgynevezett meggyõzõdésünk. És a változás törvénye elérte végre a
színházmániát is. - Tetszik tudni ugyebár, hogy az überbrettli voltaképpen forradalom a színpad tirannussá vált
sablonja ellen. A színpad mai programja: tisztelt közönség - azt hisszük -
végre sikerült az ízléseket teljesen eltalálni avval, amit ma nyújtunk. A jövõ
színpadjának a programja: itt vagyunk s tessék okulni a mi igazainkon. A nagy
Wagner tudta, megsejtette korán ezt. Azért keretezte be lángelméjének
alkotásait úgy, hogy a színpad bukása után is megmaradjanak…
*
A változás nagyságát azok tudják
fölfogni a maga nagy teljességében, akik a dolgok kezdetéig tudnak látni.
A felületes világi lézengõ sok
úgynevezett kézen fekvõ dolgot sem lát meg. Sokan nem látják például, mint
hanyatlik, fogy a mi gyönge büszkeségünknek, Budapestnek tekintélye, nimbusza.
E város megcsinálásából hiányzott a reálitás, az igazság, le kell hát zuhannia
a meg nem érdemelt polcról. Csupa üresség Budapest. Éhezõ ezreivel, léha
cifrálkodásával, kiskorú polgárságával, ázsiai közigazgatásával, ki nem alakult
s ki nem alakulható társadalmával, kokott-kultuszával, undok születési és
pénzarisztokráciájával, züllött irodalmi életével kétségbeejtõ képet nyújt a
magyar metropolisz. Állítólag Vázsonyi mondta. Nem mondjuk határozottan, nehogy
megint honárulással vádolják. - Ha Budapestet s vagy négy-öt európai kultúrára
hajlandó várost elvennének, nem maradna Magyarországon csak csupa szemétdomb.
Nahát Budapestben rettenetesen
tévedett az, aki e kis axiómát szárnyra bocsátotta. A valóságban úgy van, hogy
Nagyvárad, Szeged, Arad, Temesvár, Pozsony, Gyõr s Miskolc azok a magyar
városok, melyektõl egy kultúr-társadalom megteremtését Magyarországon várni
lehet. De mikor lesz ez vajon?…
Nagyváradi Napló
1902. március 2.
Dyb.
|