|
Csodálatos
dolog, hogy Magyarországon az õszinte, igaz beszéd ellen milyen rettenetesen
szoktak rúgkapálni az emberek. A mimikriért
még most is püfölik Vészi Józsefet, pedig õ már lealkudott az igazából ötven
percentet s pedig az õ igaza nem is volt nagyon kíméletlen.
No
jó. Mi a lealkudott mimikrit pártfogásba vesszük. Sõt tovább megyünk. A magyar
politika csak a múltban tartotta meg a mimikri természetes törvényeit. Ma már a
mimikrin is túl vagyunk. A mai magyar politikai élet csupa természettelen
viszonyokból szövõdött. A gerincnek nyoma sincsen már. A hatalom székén bárki
üljön, biztos lehet róla, hogy elõtte csúszkál, lába saruját kész nyalogatni
mindenki.
Ki
hinné el, hogy Horánszky pár évvel ezelõtt még „veszedelmes jezsuita”, „titkos
klerikális”, „rossz májú és epéjû ember” volt. Ki hinné el, hogy Bánffy bukása
után Nagyváradon, Bihar vármegyében s az ország több helyén komolyan szóbajött
a terv: ha Horánszky miniszter lesz,
lemond a fõispán, a tisztikar, sztrájkolni fog mindenki. Ki hinné ezeket ma
el. Ma Horánszky a „liberalizmus” magyar földre küldött messiása. Az
úgynevezett „intranzigensebb” liberális lapok zengik leghangosabban az õ
dicséretét.
Ez már nem is mimikri. Politikai fajtalanság
ez, mely undort kelt minden jó érzésû emberben. Aki tisztán lát és érez, tudja
most már, hogy Molnár apát, Rakovszky István is egyszerre szent, nemes és igazi
liberális volna, mihelyt a hatalomra kerülne. A kis hermelin a maga fehér
prémjét hosszú idõ alatt váltja föl barna színûvel, a magyar politika
máról-holnapra vedlik át olyan színûvé, amilyet a nyakába aggatnak.
Ez mind nem Horánszkyt vádolja. Horánszky
lehet liberális ember s lehetett ezelõtt is. Õ bizonyára századrésznyit sem
változott ahhoz képest, amit változtak a magyar hermelinek. Azaz dehogy
hermelinek: kaméleonok. Talán tízszer
annyit fog érni Horánszky, mint Hegedûs Sándor. Hiszen vallási viszonyai is
rendezettebbek s tartalmasságot, komolyságot mindig többet árult el, mint a
kissé pojáca-szerû Hegedûs. De ez mind nem menti azokat az õ volt ádáz
ellenségeit, akik most ott csúszkálnak elõtte. Hiszen jól van s tudjuk: csak az
ökör konzekvens. Egy csöppet sem jellemez bennünket a klasszicizmus furora.
Romantikusak sem vagyunk. De bocsánatot kérünk: Caligula volt talán - ha jól
tudjuk -, aki lovát tette meg konzulnak. A gerinctelenség, a féreg módjára
csúszás-mászás nagyon szép dolgokat eredményezhet még a politikai életben.
Ivánka ugyan a néppártra az ökörhasonlatot alkalmazta. Ha hát a lókonzulokig el
nem is jutunk, de az ökrök nincsenek kizárva,
Ismételjük: mindez legtávolabbról sem
érinti a Horánszky személyét. Sõt, mi úgy vagyunk vele, hogy nagy reménységgel
merünk nézni a Horánszky mûködése elé. De undorunkat a magyar politikai élet
kaméleonjai iránt elfojtani nem tudtuk.
Valóban igaz: a magyar parlamentarizmus
komédia. A magyar politikusok nagy része pojáca. Csak ne volna muszáj õket
komolyan venni.
Nagyváradi Napló
1902. március 7.
A. E.
|