11. MÁRCIUS IDUSÁN

A puffogó frázisok, hazafias nagyotmondások Tarjagos Illéseitõl nem akarjuk elvenni a kenyeret. Dikciózzanak, poharazgassanak nyugodtan. Így csinálják õk már régóta, de azért mégsem tudták lejáratni a mai napot, a jubileumnak, a reménykedésnek, a szabad vágya­kozásnak ez összehozó, felemelõ napját. Mi ma nem dikciózunk, nem lármázunk, kokárdát sem tûzünk a mellünkre. Ötvennégy esztendõ óta nem volt szomorúbb a márciusi évforduló, mint most. Ötvennégy esztendõ óta, még az osztrák elnyomás idejében sem volt kevesebb hitünk, mint most. Ötvennégy esztendõ óta olyan triviális, olyan bántó nem volt még az ünnepi öklendezés, mint most. Mert nincs mit ünnepeljünk s nincs erõnk reménykedni. A Tarjagos Illéseket nem zavarjuk. Az ifjúságot, mely naiv lelkesedéssel s egyedül õszintén ünnepel, nincs lelkünk kijózanítani. Csináltunk hát csupán magunk közt egy kis leszámolást…

…A márciusi nagy nap minden eredményét egy rövid félszázad lecáfolta. Ahogy dolgoztunk, fáradtunk az új Magyarország kiépítésén, valamit nem vettünk észre. Nem vettük észre, hogy nem mindenki dolgozik. Nem vettük észre, hogy a nagylelkûségbõl életben hagyott here-testületek nemcsak, hogy nem dolgoznak, de ellenünk szervezkednek és vissza akarnak mindent csinálni, amit mi csinálunk. Míveletlenek és koldusok valánk, nem volt idõnk a kontemplációkra. A fórumi politikára jutott csupán még egy kis idõnk. Bizony másra nem. És folyt az aknamunka ellenünk. A demokrácia, a közös munkálkodás, a szabadság nagy eszméit ezalatt egyre és egyre rontották, bontották a herék. Ma, hogy röviden szóljunk, a helyzet ez: Magyarországon két tábor áll egymással szemben: a munkás társadalom s a herék társadalma. A herék tábora ma az erõsebb s ezt apró vezércikkekben s egyebütt a reakció elõnyomu­lásának szoktuk nevezni.

Ma, a szabad szavak, szabad betûk napján kegyetlen valóságukban kell rámutatni a dolgokra. A hiba ott esett, hogy ma ötvennégy éve becsületesebbek, naivabbak, mámorosabbak voltak az emberek. Akik jogokat nyertek, azoknak ez már teljes siker volt, s akik jogokat áldoztak, azok már oda voltak a saját altruizmusoktól. Ehhez jött az akkori napok mámora, az önvédel­mi harc, a nemzeti elbúsulás, a kiegyezés újabb mámora s az ezt követõ õrületes erõlködés… Nem csoda, hogy elfeledkeztünk a legfontosabb valamirõl: meghagytuk a nemzet egészére gyilkolóan ártalmas privilégiumokat, államokat az államban s a középkori feudalizmusnak nagyon sok sáncát. E sáncokba vették be magukat a herék s ma mi, akik dolgozunk, immár csak megtûrtek vagyunk.

Okos ember mértani pontossággal kiszámíthatta, hogy az Úr ezerkilencszázkettedik esztende­jében ott leszünk, ahol a mádi zsidó, vagy tekintettel az antiszemita idõkre, ott leszünk, ahol voltunk…

Hát hol is lennénk most? Nyolc-kilenc esztendõvel ezelõtt lobbant el a szabad eszmék utolsó lángja, az egyházpolitikai harcok idején. Azóta szédületes gyorsasággal tolnak bennünket a verembe, melyet a herék reakciója ásott meg a számunkra. Valósággal olyan napokat él a világ, mint a szent szövetség idején. Ha olyik embernek van egy merészebb gondolata, éjszakára beköti a száját, nehogy álmában kibeszélje. A haladás törvényei szerint már túl kellenne messze lennünk az 1848-ik év márciusának a vívmányain is. Mi ellenben tûrjük, hogy ez az ország állandóan 1847-nél tartson. Ki mer beszélni a márciusi eszmék tovább­fejlesz­tésérõl? Az embert megfojtják egy szabad szó miatt. A militarizmus megrendszabályozásánál, az általános teljes választói jognál, a papi és egyházi javak állami kezelésénél, a teljes és feltétlen állami oktatásnál, a hitbizományok eltörlésénél stb., stb. kellene már legalábbis tartanunk s boldog Isten, tán sohasem voltunk messzebb e principiumoktól, mint ma. Negyvennyolcas népképviselõk avval bókolnak a királynak, hogy kitûnõ katona anyag kerül ki a kerületükbõl, az ország trónörökösét jezsuiták nevelik, királyi vállvonásra parlamentáris kormányok repülnek, felekezetek hadat viselnek egymással, a klerikalizmus nyíltan tör elé [!] Róma és a pápa nevében, fajpolitikát csinálunk, dzsentrit mentünk, új mágnásokat, nemeseket válogatunk, bizonyos foglalkozásoknak különös nimbuszt juttatunk, ellenben a kereskedelmet, a legfontosabb nemzeti tevékenységet béklyókba rakjuk, új méltóságokat kreálunk here fajmagyarok számára, de a vérmagyar székelységet veszni hagyjuk, mert mi csak a ruténeket mentjük, mert a ruténmentést ki lehet játszani a zsidóság ellen… Ezer és ezer ilyen sötét szálból fonódott ez országra a reakció hálója… Hogy még hová s meddig megyünk - ki tudná?…

…Március idusán megállunk most egy percre némán és desperáltan. Az utca zajong, nyüzsög… Mi hallgatjuk a hangok e káoszát s óh jaj, nem tudjuk kivenni belõle a jövõ zenéjét, a tárogatót, melynek hangjaira leomlanak a becstelen, buta falak…

Nagyváradi Napló 1902. március 15.

A. E.