12. A HÉTRÕL

Úgy kell nekünk, mert mindenben Budapestet majmoljuk!… Egy nagy veszedelme ennek az országnak, hogy a jobb sorsra méltó nagyobb vidéki városok mindegyike egy-egy apró Budapest ma már. A szoknyakultuszt is Budapesttõl tanultuk. Jóízlésû ember undorodással telik el, mikor ez õrület egy-egy budapesti kitörését látja. A budapesti sajtó pedig mesterségesen szítja, táplálja ezt az undok kultuszt. Ma már nemcsak Küry-dandár, Hegyi-dandár, Márkus-dandár és Fedák-dandár kerül ki a budapesti léha zsurnalisztákból, de oda­szegõdnek minden könnyebb libbenésû színházi szoknya mellé. A modern primadonnák, kiket Bebel a legsivárabb lelkû s legszánandóbb asszonyi lényeknek nevez, megmételyezték nem­csak a színpadot, de a sajtó révén a kiskorú magyar társadalmat is. Kicsiben a vidéken is így van már. Egy-egy primadonnaügybõl társadalmi kérdést csinálnak némely sajtóorgánu­mok. Elõttük a társadalomnak ezer vérzõ sebe. Nem látják meg. A laphasábokat kis és még kisebb színésznõcskék pörpatvaraira tartogatják fent. Az ízléstelenségük vagy a lelkiismeretlenségük nagyobb - nem tudnók megmondani… Ezek után rátérhetünk a nagyváradi primadonna afférra. Kell róla írnunk! És írunk becsületes igazmondással…

Székely Irént szerzõdtette színtársulatához Somogyi Károly színigazgató. Szerzõdtette pedig a közönség és sajtó sürgetésére. Székely Irénnek nem volt kára, hogy õt ilyen presszióval szerzõdtették. Olyan horribilis fizetéshez jutott, amilyent vidéken énekesnõ nem kapott még soha. Praktikus, kitûnõ színigazgató Komjáthy János mondta volt e sorok írójának:

- Vidéken ötezer forint egy primadonna fizetésének a maximuma. A ti igazgatótokat a tízezer forintos primadonnája fogja csõdbe juttatni…

…No hát ez csak olyan nagy mondás, de jellemzõ. Õszintén és üzletileg szólva Somogyi Károly nem fizetett rá Székely Irénre. Székely Irén pompás hangú lány s a nagyváradi közönség valósággal rajongott érte.

Tízezer forintokkal fizetett, becézett és Budapesten is sikert arató primadonnává lenni valószínûleg nem kicsi dolog. Megértjük, ha Székely Irént is elragadta kissé a nagy diadalok mámora. Kicsi lett neki Nagyvárad, unalmas és terhes a közönség szeretete. Magasabbra vágyott. Így lehet megérteni a jól ismert primadonnaválságot. Székely Irén úgy szabta meg a föltételeit, hogy valahogy el ne fogadhassa Somogyi. A nagyváradi közönség is beletörõdött már, hogy tapsait Székely Irén megúnta. A legtúlzóbb Székely-imádók is konstatálták, hogy a primadonnát itt marasztani nem lehet. Elváltunk volna fájdalommal, de megadással…

Közben azonban kínos dolog történt. Egyik primadonna afférban utazó laptársunk valamelyik munkatársa meginterjúvolta a dívát. Mondják, hogy Székely Irén rendkívül bájos egyéniség, gyöngéd lélek a magánéletben. Õ nem gondolt semmi intrikára. Nagy jóhiszemûséggel kiön­tötte a szíve minden keserûségét az újságíró elõtt. Nem jutott eszébe, hogy talán egy másik színésznõnek vágya és érdeke lehet, hogy õ elszólja magát s antipatikussá tegye közönség és kollégák elõtt. Mondott hát - legalább az interjú szerint - olyan dolgokat direktorára, kollégáira, a színházra, hogy az a soknál is több. Az érzékeny mûvész-lelkeknek vannak nehéz óráik s ilyenkor vádolják az egész teremtést. Nem a Székely Irén kifakadásán ütõdünk mi meg, hanem a mûvésznõ számára fölállított csapdán… Az az interjú aligha védeni akarta Székely Irént, bár határozottan nem állítjuk, [hogy] az ön-kompromittálást akarta… Azonban az eredményt kell nézni.

Az interjúval Székely Irén elhidegítette a közönséget, valóságos forrongásba hozta a színházat. Ez kár. Ezt mi, kik olyan nagy tisztelõi voltunk a Székely Irén mûvészetének, kimond­hatatlanul sajnáljuk. Hát kellett neki kiszolgáltatnia magát az ellenségeinek? Hát nem lehetett volna a mi búcsúnk szebb és a diadalmas estékhez méltó? Nem is szólunk ezúttal az anyagi bûnhõdésekrõl, a színésztörvényszékrõl, a sajtó kellemetlen és ártalmas kommentárjairól, a színészegyesület várható drákói ítéletérõl… Mindez egy kis elõvigyázat hiánya miatt s azért mert már a vidék némely sajtóorgánumai is primadonna-heccekben utaznak… Ismételjük, nagyon sajnáljuk a dolgot. Csak egyet sajnálunk jobban, hogy mi nekünk is hasábokat kell áldoznunk egy primadonna-ügynek…

*

Március idusa van… Mit gondolnak ötven év múlva errõl a mi perverz korunkról, mely ezen a nagy napon, ezer szörnyû probléma és válság között, Budapesten, Nagyváradon, Aradon s mindenütt e szép hazában a szoknyakultusznak áldozott?!…

Nagyváradi Napló 1902. március 16.

(Dyb)