|
Néha
nagyon utálnia kell önmagát az embernek. Most mi, újságírók így vagyunk
magunkkal. Ne szépítsük a dolgot. E pillanatban is lessük az ajtót: nem lép-e
be a telegráf-kihordó s figyelünk a telefonra: nem szólaltatják-e meg
Budapestrõl… Ne szépítsük, valljuk be: mi most a halálra lesünk. Csúnya bûn ugye? De mikor ez a bûn kötelesség s
mikor a mi lelkünk facsarodik legjobban össze, ha arra gondolunk, hogy kinek a
halálát kell most nekünk lesnünk…Talán már e pillanatban mozdulatlan és hideg a
nagy öreg ember. Talán mindjárt nyílik az ajtó, talán mindjárt megcsendül a
telefon s érkezik a rettenetes hír, hogy aki egykor maga volt a gyõzedelem s kinek agg korában hozzá
kellett szokni csatavesztésekhez -, elvesztette a legnagyobb csatát,
gyõzedelmeskedett rajta az Élet ura, a Halál…
Úgy
mondják, hogy a generális; a mi nagyöregünk, régen harcol már az õ utolsó,
szörnyû ellenségével… Hogy elmúlott ama szeptember harmadiki nagy nap, azóta
foly az Élet és Halál harca. A generális állotta a rettenetes harcot.
Megmutatta, hogy õ generális volt, ragyogó diadalokhoz szokott hadvezér s
könnyen nem adja meg magát a halálnak sem.
…Voltaképpen
elvész a nagy küzdelem láttára minden filozófiánk. Hiába mondogatjuk:
-
Hiszen hetvenkét éves már. Mögötte két nemzedék élete, melynek õ csinálta a
történelmet. Az élete befejezett remek. A mûve él, az emléke örök…
Csodák
nem történnek az õ kedvéért sem. Neki is el kell múlnia.
…Filozófiánk
belezökken fájdalmas, naiv kérdésekbe:
Miért
megy el most, mikor annyi a veszedelem? Miért engedtük, hogy kalapja mellett gyászfátyollal haljon meg…
Ha már meghal, miért nem hal meg úgy, mint a
mienk?
…Így
töprengünk mi, szegény virrasztók,
kiknek az õ halálára kell most
lesnünk. Föltolódnak emlékünkben a nagy virrasztások.
Bismarck, Sándor cár, Kossuth, Gladstone, Erzsébet, Umberto, Verdi, Nietzsche,
Viktória, Crispi, Szilágyi Dezsõ és a többi, és a többi, akikért virrasztanunk
kellett. Jaj, csak egyszer éreztünk annyit s olyanokat, mint most… Mikor a turini telegráfdrót híradását vártuk…
*
Mikor
nagyságos, hatalmas, erõs dolgok ihletnek meg bennünket, mint most is, ilyenkor
látjuk, hogy milyen kicsi szamárságok közt osztódik fel legtöbbünk élete… Hogy
tudunk mulatni azokon, akik temperamentumuk legjavával heccelték be magukat a
nagyváradi polgármester-választásba. Úgy hirdetik, hogy a liberalizmus gyõzött
a választásnál… Szilágyi Dezsõ meghalt, Wekerle megalkudott, a vezér, a legnagyobb, most tusakodik a
halállal… Micsoda kicsi vigasztalás hát, hogy Nagyváradon meg akarja menteni a
liberalizmust Rimler Károly!… Hiszen jó, mi szeretjük Rimlert. De tetszik
látni, milyen kicsinyek a mi napi szenzációink, mikor az élet belehajít az
események közé egy igazi eseményt… Eltörpülnek akkor a fölfújt kicsiségek,
Horánszky beszédje, Óbudai krach, új színtársulat, világítás-kérdés, minden,
minden. Még azon sem ütõdünk meg, hogy immár utolértük a bécsi állapotokat s
laphírek jelentik, hogy Bischitz és Vértes urak szakítottak Mózes kényelmetlen
vallásával s oda tértek át, hol egyedül üdvözölhetnek [!]…
…Az
élet folyása háborog. Hatalmas folyó ez. Néha kristálytisztának látszik, néha
szörnyen szennyes, de a kicsi kövek esése nem változtat rajta. Ám néha óriási
sziklák gördülnek habjai elé… A folyó háborogni kezd s alkudozni a sziklával…
Kitér elõle… A világ a nagyoké és erõsöké. Oh, nagy törvény kényszerít
bennünket arra, hogy hódoljunk a nagyságnak s erõnek… Csak nagyság és erõ
korrigálhatja meg nekünk szegény gyöngéknek e nagyon sok hibájú életet…
Nagyváradi Napló
1902. március 23.
(Dyb.)
|