|
Nem
volna érdemes és szabad élnünk, ha föltétlen urunknak kellene elismernünk a
halált. Maga a természet örökös tiltakozás a halál ellen. Az élet pedig
mindannyiunknak nem csupán sorsa, de akarata, célja és joga. Aki pedig rajongva kapaszkodik az életbe - mindnyájan ezt
tesszük - az hisz, annak hinnie kell a megváltásban s észre kell vennie a jobbat, a tökéletesebbet, amit a rohanó élet magából kiválaszt… És nincsen
halál, [csak] tökéletesbülés, a
halottak pedig visszatérnek…
Nem
a húsvét aktualitása szövette össze
velünk e kis filozófiát. Nem a húsvét aktualitása - mondjuk -, hanem az
eseményeké. A halál sohse rémítgetett úgy meg bennünket, mint rémítgetett
mostanába. Föl kell emelnünk hát egymás szíveit s egymás eszébe hozni, hogy az
életnek nincs gyászindulója, csak himnusza,
biztató, harsogó, lázas himnusza…
…Nem
mondjuk, hogy nem volt semmi ok a rémületre. Volt és van bizony. A mai élõk
rosszkor hullottak ki az élet lottókerekébõl. Most készülõdik valami istenien
nagy evolúcióra a világ s a mi életünk a készülõdésnek,
a lázas, beteges s kissé veszedelmes szakára esik. Nem csoda, ha a kaotikus
jelen kétségekbe ûz, kivált ha a halál látszólagos pusztítását nézzük. Pedig a
halál soha és most sem gyõzedelmes. Az, amit mi a halál uraságának sejdítünk,
az életnek az erõgyûjtése a nagy teremtésre. Amit pedig mi a halál
szövetségesének látunk s amit a sajtóbetûk hétköznapi összetételében reakciónak írunk le, szintén nem lehet a
folyton elõretörõ életnek megölõje,
hiszen ez semmi egyéb, mint a haladó
erõnek fokozója - a természetnek ismert alaptörvényei szerint.
Ma
- igaz - az ultramontánoké a világ. Vagyis úgy látszik, mintha az övék volna.
Pedig éppen az ultramontánság veszekedett merészsége demonstrálja, hogy az élet
nagy változásra készül s nagy gyõzedelemmel váltja ki nemsokára magából a
jobbat és tökéletesebbet.
Ím
vonultassuk magunk elé legkedvesebb halottjainkat, kikre egy jobb, tökéletesebb
élet vár s kik voltaképpen nem is voltak halottak.
Föl
kell támadniok a porladó humanisták
és enciklopédisták nagy tanításainak.
Föl kell támadniok a nagy forradalmak
eszméinek.
Föl
kell támadniok minden igazságoknak, melyek az ember teljes felszabadítását célozták s e föltámadásban magukkal
kell hozniok a megtökéletesedést, szurrogátumjait a szabadságnak: az élet egyenlõ eszközeit.
Ezek
voltak a mi legnagyobb halottjaink, kik - erõsítjük újra - voltaképpen halottak
sem voltak. De vannak szívünkhöz jobban hozzánõtt, kisebb, házi halottaink, kiknek visszatérését szintén várnunk kell.
Mindannak megtisztultan, tökéletesebben kell föltámadnia, amit a humanisták,
enciklopédisták, a nagy forradalmak magyar
földön hatottak és szültek.
Kossuth,
Deák, Szilágyi és Tisza visszatérésre váró halottak, bár voltaképpen nem haltak
õk meg.
Úgy
kell föltámadniok, hogy szabadelvûségük, haladásvágyuk teljesebb és
tökéletesebb legyen. Erre a nagyszerû visszatérésre nem várhat s nem is vár már
sokáig a magyar glóbus. Ezek a halottak visszatérnek mihamar s újonnan öltött
alakjuk sokkal erõsebb lesz. A kerepesi temetõ s a geszti kripta örökre élõ,
újra és újra feltámadó, egyre és egyre tökéletesedõ erõket zárt le. Werbõczi
feltámadt Deák Ferencben s Deák Ferenc újra tökéletesebb alakot fog ölteni egy
bizonyosan eljövendõ valakiben, aki talán a
szociális igazságoknak fog adni magyar formát. Rákóczi föltámadott
Kossuthban s az eljövendõ új Kossuth még tisztultabb teremtõ tûzû lesz.
Teleki
uram, a kancellár, Tisza ingeniumában nyert új életet s kellõ idõben eljön az
új Tisza Kálmán, kiben a konszolidáló zseni még gyönyörûbb lesz. És így térnek
vissza mind a halottak, akik voltaképpen a legnagyobb
élõk!…
Halljátok
tehát az igét és emeljétek föl a szíveteket Húsvét napján s a geszti temetés
után:
A halottak visszatérnek.
Nagyváradi Napló
1902. március 30.
Ady Endre
|