|
Vázsonyi
Vilmos, a demokrata képviselõ táviratilag tudatta a kereskedõ ifjak körének
kiküldött bizottságával, hogy ma szombaton délután a budapesti gyorsvonattal
fog Nagyváradra érkezni.
Nincs
benne kétség, hogy sok érdeklõdés, tisztelet és szeretet fogadja Nagyváradon
Vázsonyit. Az õ nagy tehetsége, erõs egyénisége mindezt meg is érdemli. Mégis,
nem ilyennek gondoltuk mi még csak nem is régebben az õ nagyváradi szereplését.
Nehogy
megvádoljon valaki bennünket ünneprontással vagy ilyesfélével. Mi igenis
szereztünk jogokat, hogy egyet-mást elmondjunk Vázsonyi Vilmosról. Vázsonyihoz
bennünket a demokrata eszméknek s a radikális haladásnak szeretete és hite fûz.
Mikor
az egyesült butaság ellene támadt volt, mikor kivégzését, eltemetését hirdette
a megriadt klerikális-nacionalista tábor, mi nem tagadtuk meg õt, mint
megtagadták annyian. Szóval és írással siettünk védelmére. Egyéniségét,
föllépését most sem értékeli senki többre nálunk. És talán még sem csalódott
Vázsonyiban senki jobban, mint mi. Mindenkor õszinteségünk kötelez bennünket
ezek elmondására.
Úgy
látjuk mi, hogy Vázsonyi nem hisz eléggé
a maga igazaiban. Úgy látjuk, hogy nincs meg benne a reformátorok tüzes,
fanatikus lelke, mint ahogy meg volt vala még abban a majdnem szürke
Hajnóczyban is, kirõl õ ma beszélni fog.
Nem
fantazma, nem beteg idealizmus, hanem igazság, hogy aki a világot meg akarja
javítani, aki a tömegeket akarja megváltani, annak nem szabad félnie a
megfeszíttetéstõl, ha mindjárt nem is fogantatik szentlélektõl s ha mindjárt
nem is biztosították, hogy három nap múlva halottaiból föltámad.
Elvégre
okvetlenül nem muszáj az embernek messiásnak lenni, de ha már ezt a nem éppen
nyugodalmas pályát választotta; kötelessége elmenni az utolsó konzekvenciáig.
Igaz,
hogy Vázsonyi föllépése nehéz idõre esett, de a válságos idõk szokták éppen
elhívni reformátoraikat. Az aut-aut
nem csupán „elválasztó szócskák”, hanem kötelezõ program minden reformátornak.
Vagy hiszek, küzdöm, megostoroztatom s ha kell elvérzem az igazságért és
diadalért vagy még jobban neki fekszem az ügyvédi irodámnak s leszek derék,
gazdag befolyásos bugris. Aut-aut! Ha nincs kedve a mártírságra, akkor nem õ az
igazi vezér. Akkor félre kell állania. Az igazinak úgyis el kell jönnie
mihamar. Hiszen Budapesten csupán, van legalább százezer ember, ki az új, jobb
jövõért küzd s az új eljövendõ forradalom - reméljük, hogy békés forradalom -
riadóját zengi.
Vázsonyi
Vilmos mintha amaz ocsmány parlamenti hecc óta egyre-egyre jobban alkudoznék.
Csak
egy példát hozunk föl. A napokban írt egy vezércikket, melyben az 1848. XX.
ellen foglal állást. Miért? A kultúrharctól fél? Hisz azt már úgysem
kerülhetjük ki? Hát nem látja, hogy az 1848. XX. tulajdonképpen a szekularizációt jelenti? Hát még
Vázsonyi Vilmos is fél ettõl? Mitõl fél? Orozva megölik? Talán ezt még sem
merik tenni? A szocialdemokrácia imponáló tömeget hódított meg már s akkor ezt
az óriási tömeget is meg kell ölni, mert a sok-sok között a szekularizációt is
követeli, ami voltaképpen elsõ lépés volna szerintük a demokratikus átalakulás
felé.
Ezeket
el kellett mondani a Vázsonyi jövetelekor és el kellett mondani nekünk, kikhez
elvekben Vázsonyi Nagyváradon legközelebb áll.
Aut-aut:
határozzon! Ne alkudjék, hanem törjön elõre. Bízzék magában s a maga igazaiban.
Polgári karriert csináljanak a nála gyöngébbek. Ha õ messiás, legyen messiás!
Sokan megyünk ekkor utána!…
Egyébként
pedig igaz tisztelettel üdvözöljük Vázsonyi Vilmost Nagyváradon.
Nagyváradi Napló
1902. április 12.
A. E.
|