27. SZÁZ ÉVE

A magyar szellemi élet számos kitûnõsége, a magyar nyelv és szellem apostolai eljöttek hozzánk velünk ünnepelni.

A Kossuth utca díszes, szép színháza telve ünneplõ közönséggel, a „világot jelentõ deszkák” rég nem látott arcokat látnak viszont, melyek derültek s mégis ünnepélyesek.

Ismert írók, a magyar társadalom több neves alakja, ünnepelt mûvészek és mûvésznõk jöttek el hozzánk: ünnepelni a százéves debreceni színészetet.

Szívünket büszkeség tölti el. Ez az ünnep a magyar kultúra egyik jelentõs diadala, mely megvilágítja a magyar géniusz mûködõ erejét, s reményt ad a legszebb álmok valósulására.

A száz év elõtt lenézett, hajléktalan, bolyongó Thália most díszes palotában lakik, melyet megtölt az ünneplõk serege, azok a tárgyak pedig, melyek szegénységét akarták feledtetni, amelyek egy-egy percet, egy-egy hangulatot hoznak vissza a százéves debreceni színészet küzdelmes, de dicsõséges múltjából, most összegyûjtve, ereklyék gyanánt, mind együtt vannak.

És míg felemelõ érzésekkel ünnepeljük a magyar nyelv és szellem dicsõséges diadalát, lelkünk visszaszáll a múltba, kíséri azokat a küzdelmeket, amelyek olyan jogossá teszik a mi ünnepünket.

Most száz éve, mikor a nemzeti szellem hatalmas felbuzdulását szította fel a lenyûgözõ idegen nyomás, annak a kornak egyik nagy alakja lépett fel mint a magyar színészet egyik alapítója.

Wesselényi Miklós neve szorosan össze van fûzve a magyar színészet alapításával, s ugyancsak õ az, ki a debreceni színészet történetében, mint áldozatkész lelkes úttörõ, örök nevet és érdemet szerzett magának.

A budai Kelemen-féle, elsõ magyar színtársulat sorsát jól ismerjük. Örökös harc volt az a fejlett német mûvészettel, mellyel szemben boldogulni nem tudott.

Kelemen László, a társulat igazgatója, a budai és pesti közönség közönyétõl indíttatva, a vidéki nagyobb városokban akart szerencsét próbálni társulatával. Ebben az ügyben fordult 1795. dec. 31-én Debrecen város tanácsához; de bár a tanács sem ekkor, sem késõbb, 1796. aug. 22-én nem zárkózott el a társulat pártfogásától, Kelemen törekvése nem teljesedett. Társulata szétzüllött, a készletek „a pesti József napi kótyavetyén” eladattak.

A debreceni színészet kezdete nem is a Kelemen, hanem a Wesselényi Miklós nevéhez fûzõdik. Az õ lelkes agitációja teremtette meg az erdélyi színészetet, melynek tagjai közé a Kelemen társulatának is több tagja belépett, s amely a legelsõ nagy mûvészeket nevelte, elsõsorban pedig Jancsó Pált, az elsõ magyar komikust.

De Erdély egymagában nem volt képes az állandó színtársaság terheit folytonosan viselni, így támadt Wesselényinek az a gondolata, hogy színtársulatát az alföldi magyarság nagyobb városaiba, elsõsorban pedig Debrecenbe küldje.

1798. jún. 19-én, Zsibón kelt levelében fordul elõször ez ügyben Szombathy István debreceni fõbíróhoz, melyben Játszó Társasága számára alkalmas épületet kér, „hol a legközelebb esendõ Lõrincz szabadsága alkalmatosságával… a legjobb vírtusra indító játékok adathassanak.”

Hosszas tárgyalás után a tanács megkötötte Wesselényivel a szerzõdést, mely 1798. november hó 1-sõ napjától az 1800-ik év október 31-ig volt érvényes.

A társulat azonban már 1798. augusztus hó 11-én elkezdette a játszást, s ezt a napot tekinthetjük a debreceni színészet kezdõ napjának.

A „Fejér Ló” udvarán épült fel az elsõ nyári színház, télen pedig a mostani Polgári Kaszinó helyén, a Kossuth utca sarkán levõ épület egy részében tartotta elõadásait a Játszó Társaság, melynek tagjait actor (színész) és actrix (színésznõ) néven nevezték.

Még ez idõbõl keveset, de annál többet tudunk a debreceni színészetrõl 1799-tõl kezdve, mely évben a társulat 105 elõadást tartott. A társulat 13-14 tagból állott, kik közül legkiválóbbak Kócsi Patkó János, Gidófalvy Jancsó Pál, a kitûnõ komikus és Sehi Kemény Ferenc voltak.

A debreceni színészet történetében nagyon jelentõs az az adomány, melyben azt gr. Waldstein Erzsébet özv. gr. Károlyi Józsefné részesítette.

A lelkes grófnõ a Játszó Társaságnak ajándékozta a Károlyi grófok megyeri színházának gazdag felszerelését, olyan feltétel alatt, hogy az mindig Debrecenben maradjon.

Ez az adomány és Wesselényinek újabb áldozatkészsége még erõsebb fejlõdést biztosított a társulatnak, melynek actorai és actrixai 40-50 forint havi fizetést kaptak.

1809-ben meghalván Wesselényi, a városi tanács vette magára a társulat anyagi és szellemi gondjait, amiben segítségére volt a polgárság áldozatkészsége is, mely a színpadot nemcsak hazafias missziójú „institutumnak”, hanem a jó erkölcsök tanító iskolájának is tekintette.

1810-1835-ig új korszak állott be az immár önálló debreceni színészetben.

A tanács, bár megtartotta a színház feletti felügyeletet, a színház igazgatásával és gondozásával elébb Gulácsy Antal táblabírót, majd Sándorfi nagyváradi fõorvost bízta meg, kinek bérlete alatt kezdõdik meg a debreceni színészetnek a n.-váradival való szorosabb kapcsolata. Gulácsy érája alatt színigazgató Ernyi Mihály volt, a tagok közül kiválóbbak Éder, Sáska, Kántor és Kántorné voltak.

1814-ben kezdõdött a Sándorfi bérlete, melyben az igazgatók gyorsan váltogatják egymást. A színészek között ott találjuk a késõbbi nagy komikust: Megyerit is.

Sándorfi halála után a társaság három-négy csoportra oszlott. Egy része Lang igazgatása alatt Debrecenben maradt; a társulat szétzüllésének tulajdoníthatjuk, hogy már 1819-ben itt, Debrecenben, a legmagyarabb városban, egy német színtársulat 23 darabot játszott.

1830-ban mintha megerõsödött volna a társulattal együtt a közönség rokonszenve is, mert a debreceni színpadon játszott egy Déryné, azután Páli, Szentpéteri, Szerdahelyi, Egressy, mindannyian büszkeségei a magyar színészetnek.

1835-tõl a város már erõsen foglalkozik az állandó színház eszméjével, melyre már kezdenek adományok befolyni.

Addig is, míg a nagyszabású terv létre jöhetne, a debreceni színészet új hajlékot kap Nánássy Gábornak a Harmincados-közben levõ „színháznak alkalmazott magtárában”.

Az új színházban, mely 25 évig volt a debreceni színészet hajléka, a legjobb mûvészek játszottak. Benne folyt le Arany János irodalomtörténeti jelentõségû szereplése is.

A szabadságharc, melyben a debreceni színészek mint honvédek résztvettek s az azt követõ elnyomás korszaka meg-megakadályozták a debreceni színészet békés fejlõdését, de elõkészítették az állandó színház felépítését is, mely 1861-ben elhatároztatott.

Az állandó színházban jeles intendánsok, kitûnõ mûvészek s különösen a színügyegylet buzgólkodása mellett, szépen virágzott a debreceni színészet, melynek ez újabb korszakát mindnyájan ismerjük.

Színészetünknek ezt az évszázados fejlõdését, melynek egyelõre vázlatos, de tiszta és hû történetét adja elõ Géresi Kálmán az ünnepélyre kiadott vázlatos történetében, s melyet követni fog a Csokonai Kör megbízásából színészetünknek rendszeres története is - tekinthetjük erõs, biztos alapnak színészetünk jövõje elõtt.

Fejlõdni, hódítani fog ezután is. Hatalmas ereje lesz a nemzeti nyelvnek és szellemnek, oltára a szépnek, nemesnek.

De míg örömmel ünnepelünk, gondoljunk kegyelettel, igaz hálával az úttörõ apostolok hatalmas munkájára, mely ünnepünket lehetõvé tette.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 27.

A-y E-e