|
Komolyan
is lehetne arról sokat írni, hogy vajon mint lett rettenetes urrá az abulia, az akarat betegsége a mi korunknak legtalentumosabb emberein. Alighanem
a korban van a hiba. A mi korunk még
csupa vívódás, csupa kaosz. Ez a nagy bizonytalanság nyûgözi le a nagy erõket
és nagy talentumokat. És bár a korlátoltság faragjon bárgyú vicceket a vad
zsenikre, a keserves valóság az, hogy bizony vannak ám vad zsenik s ezek a vad
zsenik a világ legtragikusabb élõi. Lelkükben hordják a világ meghódításának
vágyát, agyukban a talentumot s akaratuk tehetetlensége sziklához láncolja
õket. Szomorú alakok ám a modern Prométheuszok…
Van
Nagyváradon, a nagyváradi újságíró gárdában egy poéta. Szinte prototipusa
ezeknek a modern Prométheuszoknak. Valamikor - úgy mondják - szépen indult, de
egyre nagyobb úr lesz rajta a szörnyû abulia.
Nógatják
és feddik a barátjai, de nem ér semmit. Tele van tervekkel, de megborzad, ha
valamelyik terve beváltásához kell kezdenie. Legújabban egy kis verses prológus
írását varrták a nyakába, de alig tudják ezt is vele megíratni.
Egyik
barátja tegnap komolyan elõvette.
-
Nem szégyenled, hogy talentumoddal elzüllesz valósággal? Miért nem dolgozol?
A
poéta valósággal összegubbaszkodva hallgatta a megérdemelt szidást, de egyszer
csak valami ötlettõl földerült az arca.
-
Megmondom neked õszintén, miért nem írok. Nekem nagy aggodalmaim vannak.
-
Aggodalmaid?
-
Igen. Tudod, hát jó: írnék. Fölkapnák a nevemet. Olvasna, megismerne az ország,
a kontinens, a világ… Mi haszna volna belõle. Ott van Rakovszky és a bandája.
-
Hát mi köze hozzád Rakovszkynak?
-
Mi köze. Hogy engem meghurcoljanak, babérjaimat letépdessék hitvány nyolcezer
korona miatt, mint Jókaival tették: olyan nincs!…
…A
poéta barátja konstatálta, hogy a poéta gyógyíthatatlan…
Nagyváradi Napló
1902. április 20.
|