|
- Cyrano de Bergerac
-
Pethes
Imrérõl olvastunk egyszer valamit, ami nekünk tetszett. Azt írta valaki róla,
hogy nagyon kell neki küzdenie a maga mûvészetéért. Nagy dicsérete ez egy
komoly mûvésznek. A mûvész ember önhitének glorifikációja ez. Jelenti azt, hogy
még a taps sem tántorítja el. Pedig a
taps megrészegít minden színészt.
Pethes
Imre valósággal igaz apostola a maga mûvészetének, de olyan sejtésünk van, hogy
nagyon sokszor mártírja is.
Pethes
Imre nemcsak hogy olcsó sikerért nem áldozta föl a maga mûvészetét, de úgy
látszik, mintha borzadna a közönség olyan magával ragadásától, ami sok úgynevezett
nagy színészt is boldoggá tesz. Pethes Imre fél a zajos sikertõl és tapstól,
fél, hogy minden taps áldozatot követelt az õ mûvészetétõl.
Pethes
egyénisége átlátszóan állott elõttünk Cyrano
alakjában. Olcsó színész, kevés súlyú színész ebben a szerepben minden öt
percben megtapsoltathatja magát. - Pethes leszaggatta hõse bosszantó romantikus
cafrangjait, beszélt és csak beszélt - milyen nagy dolog ez - minden rövid
szavát beragyogta nagy intelligenciája s szinte elkápráztatott bennünket hideg,
világos és mégis igaz fölfogásával, mellyel szerepét végigjátszotta. A közönség
hamar értékelte, hogy ezúttal nem a gyönyörû, merész jambusok fölrengedezõjét
fogja látni s Pethes mûvészetének meghódolt mindjárt. Ha az olcsó tapstól fél
Pethes Imre, megnyugtathatjuk, hogy tegnapi nagy sikere s a sok-sok taps az õ
mûvészetének megértése és értékelése volt. Csak a historikum kedvéért jegyezzük
ide, hogy a második fölvonás második felében, az erkély jelenetben s az utolsó
fölvonásban volt leghatalmasabb sikere a vendégnek, kinek rovására csak egyet
írunk: néha önkényesen bánt egy kicsit a jambusokkal, régen nem játszhatta már
Cyranot s felejtett egy kicsit néhol a szerepbõl.
Mindezt
csak a historikum kedvéért. Imponáló nagy intelligenciájú mûvészember diadalmas
estéje volt a tegnapi este különben. Nem olcsó este, értékes és becses.
A
vendég mellett a régi jeles gárda nagyon tetszett. A rendezésben sok új és jó
ötlet lepett meg bennünket.
Nagyváradi Napló
1902. április 24.
|