|
A
múltkoriban közös erõvel bele akartuk heccelni Vázsonyi Vilmost, hogy
feszíttesse meg magát. Biztattuk kegyetlen jámborsággal, hogy legyen mártír. Be
naivak és kegyetlenek voltunk! Mi lett volna, ha Vázsonyi Vilmost belehajtjuk a
mártiriumba? Õ elvérzik szépen. Mi megsiratjuk. Holnap jön Izidóra Duncan vagy
Madge Perry. Vázsonyi Vilmosról pedig nem beszél már többet senki, mint egy pár
kültelki demokrata, újbor és szódavíz mellett elsóhajtva:
-
Kár volt ezért a Vázsonyiért. Hanem mondja már szomszéd, csakugyan olyan nagyon
mezitláb táncol az a Duncan vagy hogy hívják, mint a lapok írják?…
…Madách
kezd újra divatba jönni. Ábrányi Kornél azt mondja, hogy Kepler a jövõ zenéjét
újra hallja. Szegény Kepler! Sokat ér vele. A jelen zenéje tölt be minden
számot a nagy társadalmi koncert programján.
Beszélhetnek
ugyan itt a jövõ zenéjérõl, amíg megkékülnek. Úgy kell lenni, hogy mind bomlott
idegûek vagyunk. Aki ebbõl a világból egy jobbat akar csinálni, annak elõször
egy óriási hidegvízgyógyintézetet kell berendeznie. Zuhany és masszázs nélkül
nem megy velünk senki semmire…
…Belebolondulhat,
akinek kedve van hozzá, az emberek komolytalanságába. Ott ültek a csoportok
körülöttünk még egy héttel ezelõtt s nem tudtál olyan nagyváradi lelket fogni,
akivel másról beszélhettél volna, mint a házi kezelésnek, közútinak,
jádvölgyinek ügye. Alapjában elég banális téma a „közvilágítás” dolga, de benne
rejtõzik ennek a városnak jövõ ötven esztendeje s olyan szálak fonódtak köré,
melyek eltakarják az - önzetlenséget,
hogy diszkréten beszéljünk. Megértettük hát a nagy lázat. De íme: inzultálnak
nyílt utcán egy derék fiskálist. Adjõ „közvilágítás”, adjõ szent közérdek.
Analizáljuk
a pofonokat, egy megalázott embernek s egy agyonhajszolt embernek a lelkét. De
eldördült a pisztoly. Halló! Most már rohanjunk a vérre. A vérszaglás egy egész
napra megvadít bennünket. Már a Szoyer Ilonka gyönyörû vállait sem látjuk, a
sztakkatói is lehetnek akármilyen gyönyörûek. A vér, az átlõtt tüdõ, a kaszinó
magatartása, az ártatlan sebesült sorsa, a vizsgálóbíró foglya érdekel
mindenkit… És jön Fedák Zsazsa, eltáncolja a bolerót, a facipõst. Vége
mindennek. Zsazsa itt, Zsazsa ott. Zsazsa, Zsazsa, Zsazsa és semmi más.
Nagyvárad sorsa, világítása, szociáldemokraták ünnepe, a párbaj mártírja, a
lovagias gyilkos, mind elmúltak és meghaltak. Elég volt hozzá egy nagyon,
nagyon ragyogó leány…
…Ha
közben megfeszítettek volna újra egy messiást, ha elnyomtak volna tíz
forradalmat, megnyomorítottak volna százezer életet -, ezt is mind
elfelejtettük volna…
*
De
még a Zsazsa hódításába törõdünk bele legkönnyebben. Elvégre ebben van igazság.
De az rettenetes, hogy ezt a mindent
felejtetést meg tudta volna csinálni olyan is, ki Zsazsának saruja porát
sem csókolhatja meg. Még is az a vigasztalás, hogy Zsazsa hódított el bennünket a múlttól. Mert ennek a nagyszerû
leánynak éppen az a csodás zsenialitása, hogy ismer bennünket. Úgy magában bizonyára meg is vet. Talán így
gondolkozik:
-
Az én lelkem megérzi a ti minden léhaságotokat. Megérzi és visszaveri. Íme én a
ti nyomorult lelkeiteket glorifikálom az én lelkem egészségében és ti hódoltok
az én nagyságomnak, mert a ti nyomorult komolytalanságotokat szolgálja…
Úgy
van bizony reveláció ez a leány, ez a Fedák Sári. A legvakítóbb zsarnok, aki
még embereket vezetett. Mi, akik látjuk benne a nagy filozófus mélységet,
imádjuk és irigyeljük. Ez nem jutott soha poétának, hadvezérnek, piktornak és
egyéb nagyságnak. Õ tudniillik perszonifikálója a mi gyöngeségünknek s mégis
maga a csodálatos erõ. És neki a maga
kétségtelenül nagy igazságaiért nem kell mártírrá válnia. Nem is biztatjuk reá.
Sõt szívesen lennénk az õ mártírjai. Bizonyos Heine úr igen szomorú úr volt, de
elég vidáman csak õ tudna errõl írni. Ám mi azt is hajlandók vagyunk hinni,
hogy a mi Heinénk nem szomorú és nem úr. Okos és víg kisasszony. Fedák Sárinak
hívják.
Nagyváradi Napló
1902. május 4.
Dyb.
|