53. A HÉTRÕL

Uraim, legyünk türelmesek, megértõk s megbocsátók. Azért lehetünk ám merészek, lázongók és forradalomcsinálók is. Kívánhatják-e önök Schlauch Lõrinctõl, hogy fogadja a vasútnál Vázsonyi Vilmost s együtt keseregjen velünk a világ feketedõ reakciós voltán? Ugye hogy nem?… Miért kívánják akkor, hogy Gerõ Ármin rendõrfõnök rálicitáljon Bebelre s kiégesse azt a sebet, melyet a mi merészséges nagy Bródy Sándorunk is csak megmutatott? Én mondom önöknek, hogy a világ szociális átalakítását nem a rendõrfõkapitányok fogják megcsinálni, s majd ha a Marsellaise elkopik, az új forradalmi indulót sem rendõr fogja komponálni. Mert óh, harmatos egek, micsoda a rendõr? Zsoldosa, fullajtárja s börtönõre a mai rendnek, a konzerva­tivizmusnak állandó felfogadott õrsége, a hatalomnak vak szolgája. Ha a Gerõ Árminok merész, szociális reformokat csinálnának, az többet jelentene a Schlauch bíboros radikaliz­musánál is.

Ezután már csak az következnék, hogy Vilmos imperátor egy tósztban összeszidja a nagy német nemzetet, hogy miért nem akarja már megcsinálni a respublikát. A Gerõ Árminok liberalizmusának nonpluszultrája csak az lehet, hogy nem élnek túlságosan vissza a hatalommal. De ez is nagyon szokatlan dolog. Hiszen mi a hatalomnak a legelsõ természete? Hogy terjeszkedni óhajt!… Gerõ Ármin semmivel sem jobb vagy rosszabb más rendõrnél. Rendõr alatt értem persze a miniszterelnöktõl lefele a hatalomnak minden osztozó társát. Gerõ Ármin rendszabályozni vágyik mindent és ez természetes. Viszont Gerõ Ármin a maga nagy szerencsétlenségére a magyar társadalomnak egy olyan oázisában jutott fõrendõrségre, hol az átlagos magyar mértékhez képest sok az intellektus és sok az individuális hajlandóság. Az is természetes tehát, hogy minket nem olyan könnyen lehet megrendszabályozni, mint másokat. Ez a helyzet s a helyzet vigasztaló. Gerõ Ármint pedig fölvidítjuk egy kissé rituális viccel.

Az asszony csúnya volt s a férj persze nem féltékenykedett. Milyen nagy volt hát a férjuram meglepetése, mikor az õ Móric barátját pásztorórán kapta s a pásztoróra nõi részese az õ csúnya felesége volt. A férj sajnálkozva fakadt ki:

- Móric, Móric, én nem értelek téged. Ha én teszem, hát nekem muszáj, de hogy lehetsz könnyelmû te, akinek nem muszáj!…

…Mi, folyton háborúskodó, izgága újságírók, mindenbe belekötünk, beleszólunk, mert nekünk muszáj, de mért reformál s izgágáskodik Gerõ Ármin, mikor neki nem muszáj!… …Már azt úgyis látja, hogy mi nem vagyunk jó alanyok a megrendszabályozásra. Mért nem elégszik meg hát avval az úgyis túlságos nagy joggal, hogy folyton ellenõrizhet bennünket, a nagyváradi társadalmat? Az ördögbe is, hiszen szocializálódik már a világ vagy mi?

*

Különben szólnak ezek a dolgok a társadalom egyéb fajtájú rendõreinek is. Borzasztó az a könnyûség, amivel Magyarországon az embereket ártalmatlanokká lehet tenni szigorúan törvényesen. E sorok írója például büntetett elõéletû. Egy könnyelmû jogászpárbajért elítélték. Van egy fellebbezés alatt álló sajtópöre. Szabad tollú ember s könnyen megtörténhetik, hogy holnap, holnapután sajtóvétségért ismét följelentik. Mindezekhez nem kell egyéb, mint beugorjék egy kis párbajba, ennyi vétséghalmaz után a tekintetes vizsgálóbíró úgy lezáratja, mint egy kis ebet.

Persze törvény szerint. Hát ez muszka állapot s ha netalán valamikor - dii avertant - abszolútabb hatalmú világ lenne ebben az országban, be lehetne nap mint nap csukatni akárkit. Uraim, minden fajtájú, rendû és rangú rendõr uraim, ne tessék labdázni a szabadságjogokkal. Bennünket, sajtót, tollas embereket, úgy is megkopasztottak már jóformán, nem muszáj azonban ezt mindenféle szabadsággal s emberi joggal megcsinálni…

*

Mert nem lehet ám a világot visszacsinálni, mint a világ klerikálisai s buta konzervatívjai hiszik. Mikor egy gróf Andrássy Gyula a tudomány igazsága mellett tör lándzsát s ki meri mondani, hogy az ostoba nacionalizmus, üres sovénség nemcsak emberi, de hazafias bûn is, akkor már hinnünk kell a pirkadásban.

És osztályuralom, jezsuitizmus, kaszinószellem, zsidógyûlölet, bárgyú nacionalizmus hiába fognak ám össze!… Még Ferenc Ferdinánd úrban is hiába reménykednek. A harcnak egy vége lehet csak: világosság. A világosságnak pedig nem árt az sosem, ha Schlauch bíboros nem elégszik meg a világ mai legnagyobb emberének, Herbert Spencernek lesajnálásával, de szent naivsággal megveti az emberi irgalmasságot is, ha az emberszeretetbõl s nem a Szent Antal-babonából fakad, nem árt annak s nem késlelteti azt még az sem, ha a magyarországi jezsuitizmus segítségére most elhozzák a polyák paulinus barátokat is…

Nagyváradi Napló 1902. május 11.

Dyb.