|
Mint
protestánsnak született ember, örömömben természetesen majd kibújom a bõrömbõl,
mikor olyasmiket olvasok és hallok, mint mostanában. A germánok kacskakezû
császárja, aki egy darabig mulatságos figurája volt a világnak, most már nem
tud mulattatni bennünket. Ez az ember a végzet
embere s ha megcsinálja, amit meg akar csinálni, hajh sok száz esztendõkig fog
attól a világ könnye folyni. Vilmos császár nem akar egyebet, mint egy
megfejelt új szent birodalmat s ez az impérium germán és protestáns volna. A múltkoriban arról beszélgettünk egypáran, ha
vajon tragikus alak volt-e Luther Márton. Hát Luther Márton most készül
tragikus alakká válni. Németországban megszületett s világhódító útra készül a protestáns ultramontánizmus. Bizarr,
zord, otromba épület ez. Nincs benne a pápizmus mûvészi architektúrájából. De a
lelkeket talán jobban fogja megfojtani, megölni a pápizmusnál is. Annyi benne a
ridegség, hogy századokra képes megdermeszteni a világot. Ennyi, amit látok s
amit lejegyzek ott, ahol írni szoktam s amit, ha máshol nem lehetne, egy elzárt
naplóba is leírnák. Mert talán nem látok jól. De annyit látok, hogy a meghamisított
krisztiánizmus új formában tör a világra s az emberi lelkekre. Ilyenkor a
leggyengébb hangnak is kiáltani kell.
*
A
zsidó etikának, melyen épült a kereszténység is, bizony rettenetesen tartós
élete van. Egy ragyogó angol-zsidó író szerint Heine gyötrõdve kérdezte a
halálos ágyán is:
-
Meddig fog még együtt csatázni a hellén és a zsidó?
Mert
a lelkek még ma is a pogány-hellén és a keresztyén-zsidó világ nagy harcának
egyes, kicsinyke heroldjai.
Ez
a világ legnagyobb harca s most, a mi korunkban, újra a zsidó-keresztyén világ
került felül. A pogány-hellén világ még a jövendõ méhében tartja az új, a várt
Voltaire-okat. Hogy a német császár újra bigottá akarja tenni a maga népét,
melynek lelkébõl különösen egy láng, a szocializmus,
már-már pörzsölni kezdte a régi formákat, - csak egyetlen szimptoma. De
Sienkiewicz regényét, mely a panegyrikonja a pápaságnak s a lenyûgözõ
vallásszervezetnek, - az egész világ olvassa s a budai színkörben a kereszt jegyében közös mérget szed a
mágnásnegyed és a Dob utca.
Nem
kis dolog ám ez s nem is nagyképûség. Az emberiség mai és jövendõ millióinak
életsorsa döntõdik most el. Az örök tragikumhoz híven. Mert nem Tolsztoj
krisztiánizmusa hódítja meg a világot, mely tiszta és nemes, hanem a föld
zsarnokainak önzõ krisztiánizmusa.
…Akiknek
a lelke pedig szabadon szokott lázadozni, Heine gyötrelmét érezzük most s
könnyes szemekkel fohászkodunk:
-
Adj, óh sors, egy kis pogányságot a földre, mert elveszünk a szomjúságtól.
*
Aki
Zsazsának és Ilonkának a neveiben követett el bolondságokat a múlt héten,
maradjon e szép bolondságokhoz hû s ne öltsön csuhát magára. A színpad ma még vára a pogányságnak, melynek
igazsága és hitvallása röviden ez: „egyetlen igazság van a földön s ez az
igazság az élet”. Ne tagadjuk le hát
a mámort, ha túl is vagyunk rajta. Az életbõl semmit sem kell letagadni.
Az
életben minden szép és megengedett, de legszebb talán mégis a mámor, amit az
erõnek, az egészségnek a szépségnek s a raffinált emberi tudásnak vagy
mesterkedésnek pompája nyújt. Mikor Zsazsát és Ilonkát imádtuk, a pogányság
öntudatlan szerelme lázadott bennünk s ezt mi nagyváradiak ne cáfoljuk le.
Ebben a városban lüktet a hellén-pogány életnek a szeretete s túl teszik az
emberek hamar magukat a zsidó-keresztyén etika ridegségén. Hogy az életet jól definiálják
s jól iparkodnak leélni Nagyváradon, ez ennek a városnak a legnagyobb
intelligenciája s a legnagyobb dicsérete. Talán azért kötött olyan sokáig
magához engem is, ki egyik kis paránya volnék a hellén-pogány világ szétszórt
lelkiismeretének: így érzem néha.
S
talán megnõ, koncentrálódik ez a lelkiismeret. Talán úr lesz majd valamikor a
világon. Talán valaha hinni fogja mindenki az egyszerû igazságot, hogy az
emberiség célja: az életet mindenki számára gazdaggá, széppé és szabaddá tenni.
A hét tarka eseményei helyett megzengtem íme az élet himnuszát. Bár találna
helyet csak egy szívben is ez az igaz és lázasságában becsületes strófa…
Nagyváradi Napló
1902. június 22.
Ady Endre
|