|
Csodálatos
módon vesz részt mostanában Nagyvárad és Bihar vármegye a súlyos, nehéz gyászok
viselésében, melyek érik a vallások institucióit, a nagy egyházakat. A nagy
öreg embert, a kálvinisták pápáját, Tisza Kálmánt talán egyháza gyászolhatja
legkomorabban, Goldis pöspök jóságos alakja nagyon hiányzik a gör. keleti román
egyháznak. A puritán, kegyes Pável püspököt sokáig fogja siratni a görög
katolikus egyház. És most kidõlt Schlauch kardinális…
Az
egyházak nagyjai csodálatos, speciális nagyságok. Egyéniségükben egyházaiknak
konstrukciója, lelke kristályozódik össze. Schlauch Lõrinc nagy egyénisége
például azt igazolja, hogy a katolicizmus épülete ki bírja állani a modern
viharokat is, mert Schlauch egyéniségében az idõk járásához mindig alkalmazkodó
világegyház nyilatkozik meg.
Ez
az egyház nem a sötétségbe szerelmes egyház. Ez már hadat üzen Herbert
Spencernek s vitába áll [!] vele. Ez az egyház nem szerelmes önmagába, sem a
tridenti zsinatba, de szerelmes és fanatikusan hivõ az egyház céljaiba. Ez az
egyház élt Schlauch bíborosban. Sienkiewitz nem választhatná ám regényhõsének
Lõrinc kardinálist. Benne ugyan keveset kapna a vértanú püspökök naivságából.
Lõrinc kardinális nagynak és szépnek látta az életet, bizonyosra vette, hogy a
világ egyház és klérus nélkül nem állhat fent. Ez az õ egyénisége s ez az õ
nagyságának fundamentuma.
Egyébként
pedig virágokat szórat magára s igaza van a halál után is. Ostoba dolog a halál
kultusza és kegyetlen. Szórjatok virágot a holttestekre, hogy ne lássa meg az
élet a halált. Oh, mert nem azért születtünk, hogy meghaljunk, hanem, hogy
tápláljuk az életet, mely mindig és mindenhogyan fölséges és szép.
Ravatalára,
virágos ravatalára tekintek a szép életû pontifexnek s végtelenül jól esik,
hogy ez a mozdulatlan ember sohse akart más lenni, mint ember. Talán inkább
ember, mint apostol. Olyan jól esik, hogy ez volt az õ igazsága… Valaki pedig
most így beszél hozzám:
-
Olvastad a végrendeletét? Talán túlságos módon is ember volt. El kellene
törvényesen rendelni, hogy az ilyen nagy egyházi férfiak végsõ leszámolása,
végrendelete ne jusson a világ elé. Ne lássa õket pongyolában a profánum
vulgus. Higgye mindenki róluk, hogy csak másnak éltek s csak irgalmasságból
cselekedtek…
Én
rázom a fejem s nem hallgatom e szavakat. Lõrinc kardinális Spencerrel is
vitába mert szállani. Õ leszámolt avval is, hogy halálában egoistának kiáltsák
ki azok, akik szeretik, ha altruisták - mások.
Lõrinc kardinális tisztán látott. Attól sem félt, hogy az õ végsõ rendelkezése
talán érlelni fogja még jobban a kétséget, hogy miért adassék egy embernek
királyi kincs és pompa, holott lelkieknek szolgája volna voltaképpen az az egy
vagy bármelyik? Õ bizton számot vetett ezekkel. Õ látta a nagy utat.
Galileivel, Husszal még könnyen elbántak s már Spencerrel vitázni kell és
barátságot kell kérni az eretnek Vilmos császártól…
Egész
és nagy ember volt Lõrinc kardinális. Az idõk törvényeit megértõ s az életet
meg nem tagadó…
*
…A
virágos ravataltól könnyû az élethez szaladni s én nem vagyok kegyeletlen, ha a
virágos koporsótól az élethez rohanok. Csak a banalitás buta szerelme, csak a
nehéz elmék konzervativizmusa, csak a fáradtság tehetetlensége ragaszkodik
okvetlenül a régi formákhoz. Az élet egyebet sem csinál, mint töri-zúzza a
régiségeket, a megszokottságokat. Hát nem mulatságos, hogy éppen az ember
legyen az, aki kegyeletes szamársággal csüngjön valamin csak azért, mert azt a
valamit már megszokta? Még a csalódás is szép azért, mert összetört valami
avult hitet. A világ folyton korrigálja önmagát még a legkicsinyebb dolgokban
is.
Az
egészen lokálisaknak látszó kicsiségekben is. Avagy néhány évvel ezelõtt
fogadta volna-e Bihar vármegye és Nagyvárad fõispánja a panaszkodó
szocialistákat? Lekapta volna-e generálisi övegét a plebs nótájára s kellett
volna-e rettegnie a fölséges uralkodóház nótájának alapos leintésétõl
akármelyik generálisnak is? Degenerált fõhercegi ifjak ügyeirõl, ártatlanul
tömlöcbe zárt szeretõkrõl, kiknek az a bûnük, hogy fenséges nõknek tetszettek
meg, írhattak volna-e a mai szabadsággal a lapok? Szigligeti virágzásakor
lehetett volna olyan pokoli elmésséggel agyonütni a népszínmûvet, mint
Szomaházi teszi segédjuhászával? Avagy nyilvánosan bevallhattuk volna-e, hogy
Kornai Berta kis dalaival jobban tetszik s többet elmondhat esetleg, mint ötven
koturnusos drámai mûvésznõ alakítása s a „Vén kocsis dala” emberibb, mélyebb
egy tucat eposznál? Mindezek csak apróságok a ma útszélérõl. De az élet ebben a korrigálásban konzekvens. És
csoda erõs kétség száll meg:
-
Virágok alatt nyugvó halott, talán mégis Spencernek van igaza?…
…Az
élet mindig új és jobb életet választ ki magából.
Nagyváradi Napló
1902. július 13.
ae.
|