90. A HÉTRÕL

Én jól tudom, hogy most a normandiai hûvös partokon vagy valamelyik skandináv fjord táján kellemesebb az élet. Kellemesebb bizonyára a Tátrában is. Kellõ idõkben vágyakozni szoktam Abbázia, Róma, Nápoly, Kairó után. Olykor egyszerûen kidobni szeretném magam a világba, saját yachtomon szelni a tengert s közelrõl nézni meg a pápuákat, avagy kóborolni, sátrak alatt hálni vad beduinokkal. A varázsos Japánt is szeretném látni, mielõtt az életem elaludnék s végig szeretnék repülni a Pacific-vasúton is. Ibsent, Spencert, Tolsztojt otthonukban szeretném megismerni. Erõs vágyam volna Duse asszony s még egypár nagy asszony fehér kezét megcsókolni. Szeretném telerakni lakásom képekkel, szobrokkal, igaziakkal s hej, ha volna egy szobám, melyben minden az én nagyjaimról, Heinérõl, Byronról, Nietzschérõl s a többirõl beszélne s melyben én olykor megtisztulhatnék a szent hangulatoknak legszentebbjeiben!…

Gyötrelmes vágyakozások ezek. Gyilkosai a modern idegembernek, aki érzi, hogy az élethez van annyi joga, mint Zichy Jenõnek, ha valamivel nem több s akit mégis elsorvaszt az élet után való lehetetlen vágyakozás.

Koldusok vagyunk, élünk kínozó vágyakkal s meghalunk a szomjúságtól. A lelkünket pedig megmérgezi a gyûlölet, amelyet - bármint tagadjuk - lángoló dühvel érezünk a gazdagok, a dúsak, a pénzesek ellen…

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Beleevõdött a modern ember gondolkozásába, hogy az élet törvénye, célja és eszköze a pénz. Kidülled a szem a pénz vágyától s fiatal filozófusok pelyhedzõ bajusszal s viharos szívvel lemondanak már elõre az életrõl, mert érzik, hogy gazdagok nem lesznek soha. És így nõ a szívekben az irigység és a gyûlölség. Ha valahol ifjúságot és vagyont látunk egyesülni, az irigységnek és gyûlölségnek kettõs haragú láváját ontja a szívünk.

És hitványak vagyunk ilyenkor is. Igaztalanok, mint mindig. Újra bevalljuk ezt a Molnár Jenõ ravatalánál, aki ifjú volt és derék, akinek a lelke szárnyalni tudott s a szíve szerelemre éhes, és akinek pénze is volt, sok-sok pénze…

Ibsen azt mondja: nem tudunk hazugság nélkül élni. Minden embernek hazugságra kell építenie az életét. Hát akkor most hány élet alól hullott ki a fundamentum? Hiszen számít­hatatlanul sokan valljuk és hirdetjük, hogy ifjúság és pénz az élet! Fantom volt, hazugság ez a hitünk is. Az élet furfangosabb, szövevényesebb, fátumszerûbb, mintsem elképzelni is tudnók…

…Szegény Molnár Jenõ - sóhajtozzuk. Pedig kegyetlen voltunkban talán nem is õmiatta sóhajtozunk, hanem magunkat siratjuk és siratunk egy szép hazugságot. Sírunk, mert újra nagy elõttünk a sötétség. Újra nem tudjuk, hogy miért érdemes küzdeni és élni. Siratjuk az ifjúságot, melyet a pénz sem tudott életre buzdítani s a hitvány pénzt, mely még az erõnek és ifjúságnak sem képes boldogságot adni.

De talán más oka is van a mi síró, hulló könnyeinknek. A nagy, veszedelmes titokra gondolunk: arra, hogy magunkba[n] hordjuk az élet és halál megfejthetetlen problémáját s ez a probléma talán sohse lesz ismert. Élünk, vágyakozunk, kínlódunk és meghalunk anélkül, hogy ez akaratunk volna. Minden percünk elvégeztetés. Egy idegszálunk megrezdülése a nagy mélységbe zuhantat bennünket. A magunk élte nem a magunké s ennek az életnek egyetlen percét sem kormányozhatjuk…

Meghalunk, mert élünk. A revolver éppen úgy kényszerûség, mint a tuberkulózis. Károlyi György gróf harminc millió forint vagyonnal éhhalálban halt meg, az Ibsen orvosa azt mondja, hogy édesapja legénykorának víg óráiért neki kell lakolnia s meghalnia. Nincs a halálhoz nekünk annyi közünk sem, mint az életre jövéshez.

Kissé rapszodikus dolgok, amiket leírtunk, de hatásai egy nagy emberi dokumentumnak, egy örökre újnak… Van-e az élethez és boldogsághoz biztos joga valakinek? Most úgy érezzük nincs. A butákat sem irigyeljük, a nagy megalkuvókat sem. Csak messzirõl látszik úgy, mintha az életet a buták és a nagy gondolkozók élnék le legszerencsésebben. Nincs ilyen törvénye az életnek. Törvény egy van: a kiszámíthatatlanság. És mi most megtörten ejtünk könnyet a derék Molnár Jenõ ravatalára, akinek a katasztrófáját ne tessék magyarázni, mert nem lehet megmagyarázni, akinek a katasztrófája mindnyájunk életének magyarázója és mérlege…

*

Az ifjúságban, lángoló lélekben s pénzben újra csalódtunk. Találunk-e vajon az életünk számára egy új hazugságot?…

Nagyváradi Napló 1902. augusztus 3.

Dyb.