91. MARSEILLAISE

Szegény hisztériás francia dámák! A Marseillaise-t éneklik szegények s házi abbé-ik karján rikoltozó tömegeket vezetnek az utcán. Nem tudják ugyan a szegények, hogy mit cselek­szenek. Õk születnek, növekednek, zárdába kerülnek, imádkozni tanulnak, majd megjelennek a társaságban, férjhez adódnak, házasságot törögetnek s halálra vénülnek nagy kegyességben és penitencia nyerésben. Mégis forgolódhatnak most koporsóikban a régen porló vicomte-ok, márkik és hercegek, kiknek lenyiszálták volt a fejüket száz és egynéhány évvel ezelõtt a - Marseillaise istenien zengõ kommandója mellett.

A hisztériás francia dámákat s koporsóikban forgolódó õseiket nem sajnáljuk. A hisztériás asszonyok nagyobb bolondságokat is követnek el holmi utcai demonstrálásnál s a fejeikkel megrövidített arisztokratáknak is lehet annyi szatiszfakciójuk, hogy megfordulhatnak, ha tudnak száz és egynéhány év múlva a koporsóikban.

De a Marseillaise-t sajnáljuk. A muzsikának ez a lángfolyója, a nagy emberi ébredésnek ez a gyönyörû vad evangéliuma szebb sorsot érdemelt volna. Ideges asszonyi s kenetes, esetleg sokszor medicinázott, ecsetelt papi torkokból kikászálódni: ezt nem érdemelte meg a Marseillaise. Ezek után még dicsekedni sem lehet, hogy evvel a lázas, csodás indulóval rohant egy év alatt négy ezredet elõre a világ. Ám való, hogy három ezret már visszaléptünk belõle. Na de hát ma bigott dámák s lelketlen papok éneklik veszett dûhvel a szent indulót.

Elképzeljük, minõ zavarban lehet a másik tömeg. Az tudniillik, amelyet nem asszonyok és papok vezetnek, hanem a jövendõnek prófétái, nagy szociáldemokraták s nemes szabad­kõmûvesek, kik Franciaországban megértették, hogy a kalapáccsal az utcán is kell dolgozni, ha szükség van reá. Megütõdhettek. Mit énekeljenek õk, ha azok ott szemben a Marseillaise-t éneklik? Õk csak nem gyújthatnak reá valami szent oratóriumra, sem a Theodore Béza zsoltáraira? És talán már ki is gyulladt azóta néhány agyvelõben a nagy tudat, a nagy világosság, hogy a jövendõ harcára valami nagyobb, bátrabb induló kell a Marseillaise-nél. A mi olvasóink nem fognak e percben kottajegyekre gondolni. Megértik, hogy mi mit értünk.

Hiszen nem is mondunk mi most kinyilatkoztatásokat, csak a nyelvek hegyén élõ, gyáván rejtõzködõ igazságokat csaljuk elõ ezúttal is. A görögtüzes, vérpados forradalomra nagyon is kitanítottuk azokat, akik ellen a forradalmakat csináltuk. Ma már - tessék nézni - õk fújják nekünk a Marseillaise-t s prédikálnak az emberjogokról. Az új forradalmakat hát szamárság volna a régiek mintájára csinálni. A görögtüzet hagyjuk az ellenségeinknek. Mi pedig lépjünk elõ avval, amibõl nekünk több adódott, mint a klerikálisoknak, feudálisoknak, sõt mondjuk az ostoba és konok burzsoának is: az ésszel. Hagyjuk a gigászi csatákat az eposzok hõseinek, a görögtüzet a csepûrágóknak, mi árasszuk el szúk módjára a középkornak itt maradt összes épületeit s rágjuk össze õket minél elõbb. Vagy ha mindenképpen nagystílû hasonlat kell: ne legyünk Hektorok, hanem Odisszeuszok. A dicsõséges nagy nemzet, a francia adja most is a példát. Igenis: legelõször a gyermekeket vegyük el rossz ellenségeinktõl, a szántszándékkal butítóktól. Kerítsük kezeink közé az embergyúró mûhelyeket, az iskolákat. Akiben világosság­nak lelke él, kalapáccsal vagy anélkül, álljon elõ és küzdjön a világosságért. Ez a mi országunk kis ország s mi magyarok pláne kis náció vagyunk. Értsék meg már jóhiszemûen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell.

Áthangzik hozzánk a francia hisztériás dámák, borotvált Luciferek s a megtévesztett boldogtalan ezrek gajdolása. Na hát nekünk nem kell a régi Marseillaise! Legyenek vele boldogok. Megszületik majd szükséges idõben az új Marseillaise költõje is. Egyelõre mi más indulót fúvunk. Fel végre a középkor várai ellen! Nem kell sem görögtûz, sem színpadi tömegszervezés. Ki-ki külön mehet a harcba. Elvégre is csak a mi részünkön van talán az emberiesség, a világosság és az elõretörés? Elvégre csak le kell számolnunk végre az ellenségeinkkel?… Az új Marseillaise-t nincs ihletésünk versbe szedni. Prózába is csak az elejét mondjuk el: „Vonuljanak a templomaikba, másutt nem tûrjük meg õket!… ”

Nagyváradi Napló 1902. augusztus 10.

Ady Endre