92. VÁRAD ÉS DEBRECEN

- Válasz egy apológiára -

Távol voltam Nagyváradtól s most olvasom csak azt a tudós és lelkes apológiát, amelyet Zoltai Lajos írt, jeles kollégánk s nekem legelsõ szerkesztõm, a Debrecenrõl írott rövid kis cikkemre.

Nem vádolom meg érte, hogy válaszában engem az én cikkem egy képtelen, lehetetlen sajtó­hibás mondatával aposztrofált, de az az aránytalanság bánt, hogy az én odavetett reflexióim ellen a kutatásoknak, adatoknak egész arzenálját állította s már apológiajának kvantumával, masszájával agyonnyomta az én cikkecskémet.

De voltaképpen ez sem bánt nagyon. Nem vagyok monográfus s nem ambícionál, hogy az legyek. A tudós címre sem vágyakozom. Vagyok egyszerû újságíró, ki jó látású és becsületes akar lenni mindig s aki a maga becsületeseknek tartott impresszióit nem szereti lenyelni.

Amiket pergamentekrõl, sárgult papírokról szedett össze Zoltai Lajos, azokhoz nem óhajtok én nyúlni. A históriáról, a múlt kultuszáról olyan a hitem, amelyet okvetlenül legalábbis szecessziósnak kell hogy nevezzen a jámbor, polgári alaposság és vaskalaposság. A szociológia fanatikusa vagyok. A meglevõ faktorokkal szeretek számolni s a jelen érdekel, de még inkább a jövõ. Históriájával minden nációt lefõz a görög vagy a spanyol. - Amerikának alig van históriája. Székesfejérvár metropolisz volt, mikor Pestnek nem volt jóformán híre-hamva sem. Ha hát el is ragad tán a gyönyörû múlt, amelyet Debrecenrõl Zoltai feltár, azt a jövõt nem láttatja velem, amelyet én keresek. És nincs módomban nagyon sokakkal, nálamnál különbekkel együtt, Debrecenrõl többet tartanom és várnom, mint eddig.

Valamikor soviniszta voltam kurucságból, ma talán az egyszer-egy erejénél fogva, kény­szerûségbõl tudnék soviniszta lenni. Soviniszta kuruc koromban a legnaivabb lelkesedéssel habzsoltam a debreceni magyar levegõt s a legrövidebben és legbiztosabban megcsömörültem. Azóta is alig tudok helyrejönni.

Debrecenben - szép magyarsággal írván - kiszeret a magyarságból az ember. Máshol kell aztán, valósággal kirajzolt terv szerint, lelkében a faji érzést restaurálni. Én például a kozmo­poli­tának kiáltott Nagyváradon kezdem hinni, hogy minden kis népnek sovinisztának kell lennie s egyetlen lehetõ magyar politika a kultúrállam kiépítése ugyan, de a magyar fajta teljes diadalra juttatásával. Ez persze nem azonos sem a klerikális hajlandóságú magyarok nacio­naliz­musával, sem a debreceni szittyák vadmagyarságával. Inkább valami összepárosítása Bánffy Dezsõnek, az erdélyi kálvinistának s Vázsonyi Vilmosnak, a nagyon rettegett terézvárosinak.

És aztán nem is kell már többet mondanom. Ez az én hitem és programom nem kaphat táplálékot Debrecenbõl. Ahol a konzervativizmus szervi baj s az öntelt vadmagyarság fékezhetetlen indulat, onnan én nem kaphatok sem kultúrára, sem magyarságra semmit. És mert Zoltai Lajos Váradról is ír, hát röviden konstatálom, hogy Váradban igenis a leg­imponálóbb jelekben jósolja meg magát a jövendõ. Nálam ez nem lehet lokálpatrióta rajongás, mert én nem vagyok õsváradi, amint Zoltai õsdebreceni, sõt nem is kötöttem s nem is szándékszom kötni Nagyváradhoz az életem sorát. De szeretem, becsülöm és sokra tartom e várost, mert magyar, merész, munkás és modern. E város lelkében tehát benne van az én credóm.

Végül nagy tisztelettel hajlom meg az én elsõ újságíró mesteremnek, Zoltai Lajosnak tudása, egyénisége elõtt s hiszem, hogy más volna, sokkal reményesebb Debrecen, ha sok Zoltai Lajosa volna. Így azonban bocsásson meg nekem, a volt debreceni diáknak, egykor kollégájának, hogy még õ sem tudott meggyõzni.

Nagyváradi Napló 1902. augusztus 13.

(a-e)