94. ISTVÁN KIRÁLY ORSZÁGA

István királynak a napja van ma. Hivatalos ünnep, munkaszünetes nap. Nem sok szerencsénk van a hivatalos ünnepekkel, de István király valamivel ünnepiesebb mégis a többi hivatalos ünnepnapnál. Némely kálvinista helyeken félnek csak tõle. Ott is inkább a „szent” jelzõ miatt.

Egyébként azonban okos dolog volt ünneppé tenni e napot s még okosabb volna, ha jól tudnánk ünnepelni István király napján.

István király napja ennek az országnak s a magyar nációnak volna névnapja. Mi így gondoljuk. Az ilyen napon egy kicsit illenék a jubilánsnak jobban foglalkoznia magával, mint máskor teszi. Erre talán soha sem volt még nagyobb szükség, mint most.

Vannak dolgok, eseményesek, életreszólók és nagyok, melyeket különös módon elfelejt vagy nem mer megírni a krónikás. Eseményekrõl, nyilatkozatokról tudunk jó sokáig s nem merünk csak diskurálni róluk. Ott van a király híres mondása, hogy õ „hiába élt”, ha Magyarország külön vámterülethez jut. Már a verebek is csiripelték, mikor akadt egy „bátor” zsurnaliszta, aki leírta.

István király országával kapcsolatban sûrûen szaporodnak az elhallgatott események és nyilatkozatok. Csak úgy félve suttognak róluk itt-amott.

Arról nem beszélünk, hogy a francia sajtónak állandó témája egy nagy birodalom fölosztása, mely - nézetünk szerint - mihamar bekövetkezik, mikor e nagy birodalom agg uralkodója behunyja szemeit. Ez kalandos kis história s ne essék róla szó. De az már széltében tudott dolog, hogy jelentõs, gondolkozni alaposan tudó emberek maguk között elborultan, desperál­tan beszélgetnek fenyegetõ nagy veszedelmekrõl. István király országa, mely majdnem gyarmata egy másik, züllõ országnak s mely csenevész, beteg testével egy futásra akart benyargalni a kultúrországok közé - bizony beteg ország. Koldus, mert szipolyozták s szipolyozzák. Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak. Hódításra képtelen a nemzetiségekkel szemben s ereje nincs, hogy leszámoljon a megbéklyózó feudalizmus maradványaival. Társadalma kialakulni természetesen nem tud. Itt még felekezeti harcok folynak. Itt még társadalmilag az õskorban élünk. Amit kultúrára áldozhatnánk, elnyeli Ausztria és a hadsereg. Mindezek fölött pedig az ország sorsát kaszinóban intézik.

A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba s egészen a kiváltságosak osz­tályát szolgálja. A nép vándorol ki. Az adózás alatt nyög az egész ország. Az antiszemitizmus szításával majdnem egy millió hasznos magyar embert iparkodnak elidegeníteni a magyar fajtától, míg a nemzetiségi politikánk gyávább, mint valaha. Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz. Szinte kevés reá az ázsiai jelzõ. Iskoláink nem tudnak embereket faragni, csak félembereket.

…Ime csak úgy odavetve is milyen garmadája az átkoknak. Pedig ezek siralmas valóságok s könnyen növelhetnõk ezt a garmadát háromszorossá s a tetejébe oda állíthatnók a reménybeli uralkodót, akit jezsuiták neveltek s aki nem szeret bennünket.

Lehet-e csodálkozni, hogy egy nagyelméjû magyar politikus bizalmas társaságban egyszer így sóhajtott fel:

- Ha csak a jó sors nem segít, ez az ország pár évtized alatt össze fog omlani.

István király napján, jubiláló napján a magyar nációnak s ez országnak, árva, sivár, csúnya, õszi kép kietlenkedik elõttünk. Fent Budapesten folyhat a parádé s egész országban víg lehet a munkaszünetes nap, ebben a parádéban és vígságban nincs egészség és igazság. István király országa szálljon magába, ha lehet s ha van még ereje, készítse [magát] a közeledõ veszedelmek ellen. A processziók, a zsolozsmák, a fentmaradt jobb kéz, sõt Mária sem, kinek ezt az országot anno dacumál fölajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erõ és új munka kell!…

Nagyváradi Napló 1902. augusztus 20.

A E