|
Aki
alaposan elvágja az ujját, még ha a legõrültebb Wagner-imádó is, élvezni csak
annyira tudja az Istenek alkonyát
vagy Walkürt amennyire fájó ujja
lüktetése engedi. Legkedvesebb ételét otthagyja. Embertársainak a kezét
vizsgálja meg elõször. Boldog, ha olyan emberre lel, ki szintén megvágta az
ujját. Azt lehetne mondani, hogy a fájó ujján keresztül nézi a világot s
ugyanígy bírálja is.
Az
„Alkotmány” és társai úgy vannak most, mint a fájó ujjú emberek. Azóta
tudniillik, mióta Franciaországban egészen komolyan csinálja a maga dolgait
Combes. Azóta nincs magyar témájuk az „Alkotmány”-nak és társainak.
Az
ének Combes-ról szól mindig. Ma egy tót napszámos leesik az állványról s
összetöri magát, az „Alkotmány”-nak a szabadkõmívesség s Combes jut az eszébe,
és - káromkodik. A fájó ujj nem hagyja nyugodni. Nem tudja élvezni, hogy itt
minálunk jól megy a klerikalizmus dolga. Hejh Combes, hejh Combes.
Most
a magyar tanítókat hozza össze Combes-bal az „Alkotmány”. Így ír:
A
szabadkõmivesség titkos szelleme vad dühhel kezd tért hódítani már a magyar
tanítóság körében is; sok népnevelõnk sanda szemmel nézi Combes úr dicsõségét
és boldognak érzi magát, ha a hazafias nõszerzeteken rúghat egyet kedvére, a
zsidók tapsai között. Az államosítást nagy szenvedéllyel hirdetik, mint az
egyedüli honmentõ eszközt, mert a felekezeti iskolák nem felelnek meg a célnak,
õszerintük, azért e tarthatatlan állapotokat felvilágosodott új magvar nem
nézheti angol hidegvérrel. És a többi, újra Combes.
A
magyar tanítók, kik most tartották országos értekezletüket, elbírják ezt a
szidást. De ha már Combes-ot közéjük is megidézte az „Alkotmány”, hát
beszéljünk Combes-ról.
Nekünk
van egy kis közünk ehhez. Igenis mi megírtuk volt a múltkoriban, hogy okuljunk
a francia példán s hódítsuk meg az iskolákat.
A
magyar tanítókat azonban aligha Combes lelkesítette. Õk, akik tengve
éldegélnek, de mindig szent lelkesedéssel munkálnak a legszentebb munkán s akik
az összegyûlésre, közös tervezgetésre is tudnak áldozatot hozni, az
államosítás, a szabad, modern szellem emlegetésével csak azt tették, amit
becsületes lelkük parancsolt. De az „Alkotmány” Combes-ot emlegeti. Hát legyen
Combes! Hát okuljanak igenis a magyar tanítók a francia példán, agitáljanak a
teljes állami nevelés mellett s terjesszék, a szabadon, világosan látást.
Combes és a magyar tanítók találkozhatnak. Az „Alkotmány” akarta. A fájós ujj.
Nagyváradi Napló
1902. augusztus 22.
(ae)
|